Protokoll, Radnóti Színház

Örök kérdés, hogy az ember mit húzzon fel, ha színházba megy. Volt egy időszakom, amikor szinte egyáltalán nem öltöztem ki, mert sokszor csak aznap szóltak a színműs vagy kritikákat író barátaim, hogy van egy felesleges szakmai jegyük, nincs-e kedvem elmenni valamire. Kedvem persze volt, de időm átöltözni már nem.

De tegnap, amikor a Radnótiban pótszéket kértem a Protokollra, azért egy kicsit zavarban voltam, körbenézve, hogy nem vagyok-e mégiscsak alulöltözve a farmernadrágban és a bársonyzakóban ehhez a "protokolláris" előadáshoz. A tüchtigség szele már a jegyvásárláskor megcsapott. Az utca túloldalán az Operett előtt gyűltek a tömegek. Ott már tarkább volt a kép, voltak akiken látszott, hogy ritkán jutnak el színházba, ezért felkapták a díszmagyart, valaki meg azon agyalhatott, hogy valami csinosabb kell az otthonkánál, amit még éppen nem hízott ki. Minden színháznak más a közönsége valahol.

Én meg már az előadás előtt azon görcsöltem, hogy elég "posh" leszek-e a Protokollhoz. Az érzés folytatódott előadás közben is, mert néhány hochkulturális utalást még én sem értettem. Igazából nagyon élvezhető lett volna az egész, ha én odabent nem lennék még mindig vagy 40% lázadó hülyegyerek.

És ez a hülyegyerek bennem az előadás tizedik perce után azt mondta, hogyha nem Fekete Ernő játszaná a főszerepet, akkor én most otthagynám. Ami azért lett volna macerás, mert épp előtte állítottam fel az erkély teljes első sorát, mert észrevettem a kezdésnél, hogy maradt egy szék üresen, épp középen. És a sok hoch emberke ahelyett hogy eggyel odébb ült volna, maradt a helyén, amíg fel nem állítottam őket, hogy pofátlan pótszékesként bepottyanjak középre. Egy protokollos nyilván csúnyán rendreutasított volna, hogy nekem ehhez nincs jogom.

Csakhogy manapság olyan időket élünk, amikor inkább dominál az élelmesség farkastörvénye, mint a fehérkesztyűs udvariasságé.

És valahol a darab főszereplőjének is ez a végzete. Hogy csak egy lakáj, egy udvarmester egy olyan közegben (egy minisztérium kellős közepén) ahol a modern demokrácia díszletei mögött vérfürdő zajlik, mint a középkorban, és ahol tollvonásokkal tesznek ezreket munkanélkülivé.

A darab egy az egyben Mátrai Ágoston külügyminisztériumi protokollfőnökről szól, mert az, amit látunk az az ő steril világa, az ő droid-agyának leképeződése a világra. Azért nem írom azt a szót, hogy Mátrai drámája, mert a Protokoll nem igazán dráma és nem azért, mert eredetileg Térey János (a Nibelung-lakóparkját imádtam...) verses regényének adaptációja. Mátrai nem drámai hős, csak egy szenvelgő pojáca, akiben részvét csak Fekete Ernő kivételes alakítása és kék szemei miatt ébredt bennem, mert ő tényleg kurvajó és viszi a hátán az idestova két és fél órát.

Mátrai csupán migrénes, meg itt-ott produkál pszichoszomatikus tüneteket, de még egy tisztességes infarktusra se futja neki, pedig mennyivel érdekesebb lehetett volna a történet, ahogy hull darabjaira az élete és egyszer csak meglegyinti a végső elmúlás szele. De Mátrai még azt se nagyon fogja fel, amikor a barátja, Karányi abszurd módon belehal a gyíkja terráriumába, se azt amikor a színésznő édesanyja többet nem kell fel a hattyú halála után.

Mintha az agya teljesen steril lenne, a színpadkép meg dettó, fehér plexifalak mozognak ide-oda. Ez a figura a külvilág szempontjából annyira életképtelen, hogy nem csoda, ha a pénze és jóképűsége ellenére még a nőkkel sem sikerül dűlőre jutnia. Két felvonáson keresztül nézhetem egy emberke agonizálását, akivel nem tudok együtt érezni, a színpadra meg nem tudok felmenni, hogy felképeljem. (spoiler) És a végén csak lesétál a színről, mert úgy dönt, hogy inkább kiszáll.

Biztos én vagyok túl ódivatú, mert egy drámában azt várnám el, hogy legyenek konfliktusok, legyenek elkúrások és legyenek azoknak következményei. De a Protokoll világa valahol következmények nélküli. Blanka kavar Mátraival is, meg a bosszantó ripacs festővel. A hamis képeket elégetik, jó volt a műsor, menjünk haza. A nagybácsi leépül a nyugdíjasotthonban, naés.

Bármennyire nem csíptem korábban Csányi Sándort, ahogy lassan kiöregszik a szépfiú-szerepkörből, szerintem úgy lesz egyre jobb. Az ő figurája volt talán még a legérdekesebb Mátrai helyettesének, a törtető Kovácsként, aki viszont sikeresen kiiktatja magát, amikor középső ujjat villant a szlovákoknak. De az ő történetének csak pár pillanat jutott, Mátrai meg ugyan felhúzza magát Kovács erkölcstelen aknamunkáján, de a konstans nyavalygása közepette igazából kinek is tűnik ez már fel?

De közben igazából egy rossz szavam nem lehetett, mert valahol tényleg tüchtig az egész, és január óta folyamatosan teltházzal megy és a közönség valamiért nagyon szereti. De vajon miért? Mert minden olyan ismerős számukra és olyan "nett", a galériás kurátorral, az epés műkritikussal, a sármos orvossal és a bájos kis gyorsírónővel. Vagy talán egy pillanatra felfogják azt, hogy a túlzott sterilitás az igazán életveszélyes? Ahogy állítólag azért van annyi allergiás, mert a gyerekeket is már teljesen baktériummentes környezetben akarják nevelni, és összezavarodik az immunrendszerük és azoknak is nekitámadnak, amiknek nem kéne.

Lehet, hogy a jól fésült közönségnek ez az előadás egy enyhe védőoltás a túlzott kulturális sterilitás ellenében. Még épp nem elég durva, hanem olyan kellemetes kis vergődés, szomorújátékocska szép, költői szöveggel. Zéró kemény dráma, zéró szatirikus él, csak lélektani szépelgés.

Nagyon jó, nagyon szép, de nekem most valamiért ez kevés volt. Éhes maradtam.

Robotarc

Már amúgy is akartam volna írni erről az arcmizériáról, mert megvettem életem első szemránckrémét. Bár még kell pár évet öregednem a harmincig, de csak az anti age-es volt leárazva (Rossmann Alterra orchideás), és a ráncok ellen lehet ugyan kenegetni, de az egyetlen igazi megoldás úgyis csak a szike (ne nyissunk vitát, én igenis hiszek a plasztikai sebészetben akkor is, ha agyoncsaptok:-). Szóval van szemránckrémem, és fél éve tévedésből gyümölcssavas helyett hyaluronsavas maszkot vettem és az is ránctalanító, szóval...

Lassan elkezdődik a csata az öregedés jelei ellen. Az emberek pedig többnyire úgy gondolják, hogy a nők a ráncosodásukat egyre több vakolattal kompenzálják. Vagy egyéb túlzásokkal, lásd a világító, rókaszínű "milf-vörös" hajfestékek és a párducmintás, Roberto Cavalli ihlette feszkós miniruhák... ismerjük jól az ilyen nőket mind.

De nekem már most elegem van az egész sminkelésből úgy, ahogy van. Reggel brahiból, hogy gyakoroljam a tusvonalat (remeg a kezem, így marha nehéz, de mg nem adtam fel), sikerült tönkretennem az alig használt tusecsetemet (benyomódtak a sörtéi a műanyag nyelébe tövig), miután a zselés tussal vagy fél órát cseszekedtem, majd nem bírtam lemosni, majd káromkodtam, majd...

Pedig mostanában rákattantam a kremmania.hu oldalra, mert ott lehet minősítgetni a termékeket. De én egyszerűen nem hiszem el, hogy az ottani törzskommentelőknek annyi sminkjük van és nap mint nap használják.

Mert aki komolyan veszi a dolgot, az nemcsak feltesz egy szempillaspirált, oszt jólvan.

Lássunk egy feltételezett menetet, egész napos sminkre.

Arctisztítás, hidratálás. Majd korrektor, alapozó, púder, itt-ott pirosító vagy ún. highlighter. Ajakra hidratáló a rúzs alá, vagy csak elég egy szájfény. Szemöldökceruza, rá esetleg fixáló zselé. Szemhéjpúder alap, hogy ne kopjon le olyan könnyen a szemhéjpúder. Plusz szemceruza. És persze szempillaspirál. Ó, és a körömlakkozás.

És a végén "optimális esetben" nem lesz olyan területe az arcodnak, ahová nyúlhatnál anélkül, hogy féltened kelljen az egész festményt.

Igazából nem tudom, miért. Mert állítólag a férfiak nem szeretik a szétvakolt nőket, de idézhetjük az LGT Primadonna című számát is. Mi nők, imádjuk a színes kis kencéket, persze, és nem a férfiak miatt akarunk kinézni jól, hanem magunk és a többi nő miatt.

De igazából a hócipőm tele van az egésszel, ha napközben nem tudok egy rendes facepalmot se produkálni, hogy ne féljek attól, hogy utána kenődik el a fél fejem. Mert mindenhol van valami festék. Nem ejthetsz pár könnycseppet a szemed sarkában, mert folyik le. Nem fújhatod ki az orrod rendesen, mert a zsepi viszi le a rúzs felét. És a minap megjegyezte anyukám, hogy ne ráncoljam annyira a szemöldökömet, mert már most látszanak a mimikai ráncaim.

Ennyi erővel bekúrhatnák botoxszal az egész fejem, és akkor tényleg nem lenne semmi mimikám, csak pillognék felfelé, mint Afrodita Karambolo a Macskajaj végén, amikor Grga Pitic langaléta fia leemeli róla a fatörzset. Vagy operáltathatnék magamnak David Hasselhoff-fejet, mint Garrison bácsi a South Park egyik korai részében.

Tudom, fogyasztói társadalom, a gazdaságot a pénzköltés pörgeti. És igen, van amikor az egész kisugárzásomat megváltoztatja egy jó rúzs (mint az a matt bordó, amit decemberben vettem: már a neve is igéző, hiszen Diva's Rouge). És a szempillagöndörítő, amit szülinapomra kaptam Fánktól, tényleg használ, mert megnyitja a tekintetet. És a korrektor jó a sötét karikák ellen.

De valahol az egészből akkor is kezd elegem lenni. A körömkenéshez például egyáltalán nincs türelmem és ilyen remegő kézzel, mint ami nekem van, felesleges is nekiállnom. Ha nem elég dekoratív az egészséges, szép fehér körmöm magától, akkor sajnálom, nem tudok vele mit csinálni. De a körömkefét, azt használom.

Remélem, értitek, mire akarok kilyukadni. Szépek akarunk lenni, istennők, de robotok leszünk helyette. Imádom én is a színes-szagos kencéket és van, amelyik tényleg használ (anyukám a Rimmel Lash Accelerator szempillaspiráljára esküszik). De én kezdek belefáradni az egészbe. Inkább veszek egy jó arctisztító szappant, néhány jó krémet, de hogy én beruházzak szemhéjalapozóba meg highlighterbe...ha azok nélkül ronda vagyok, akkor tényleg az vagyok, nincs mese.

Magunknak nehezítjük meg a dolgunkat mi nők, azt hiszem. A végén még az érzelmeim kifejezéséről is szokjak le a ráncok miatti félelem miatt. A francokat.

Királydrámák a Crucible színházban

Míg a fél világ a Bajnokok Ligáját nézi, és gyászol a Barca kiesése miatt, mások pedig a New Orleans Saints körüli botrányon csámcsognak és lesik, hogy Tim Tebow hogyan fog beilleszkedni New Yorkban, addig vannak, akik csak a zöld posztóra szegezik a tekintetüket. Most zajlik ugyanis Sheffieldben, a Crucible Theatre-ben a snooker világbajnokság. Tudjátok, ami olyan mint a biliárd, csak nem, mert nagyobb asztalon játsszák, kisebb és más színű golyókkal. És talán nem véletlen, hogy a sportág legnagyobb eseményét hagyományosan egy színházban játsszák.

Hiszen ha belegondolunk, valahol épp olyan egy snooker-mérkőzés is, mint egy színielőadás. A nézők csendben ülnek és figyelnek, érzéseiket legfeljebb tapssal, nevetéssel vagy felhördüléssel mutatják ki. Egyesek itt sem képesek kikapcsolni mobiltelefonjaikat, amik sokszor a legrosszabb pillanatban zavarják meg a játékosokat. De arra, aki nagyon hangoskodik itt legalább rászól a játékvezető, akit amúgy nincs értelme szidni, mert a pontok bemondásán és a golyók törölgetésén kívül nem sokat csinál.

Van úgy, hogy unalmas és végeláthatatlan hosszú az előadás, mint amikor belemennek egy hosszú safety-csatába a frame elején. És van, amikor a végjáték annyira drámai, hogy a néző levegőt is elfelejt venni. Nagyon apró gesztusokon, mozdulatokon múlik minden. Vasfegyelem és pontosság uralja a játékot (legalábbis akkor, ha valaki nyerni akar).

Állítólag kevesebb nő szereti a snookert, mint férfi. Ami azért furcsa, mert az amerikai foci mellett ez az egyik legférfiasabb sportág, amit jó nézni a női szemnek. Igen, a finomkodó külsőségek, a kötelező mellény és nyakkendő mellett. Itt nem szaggatják le róluk a fecskét a víz alatt. Az egész inkább agymunka, bár egy-egy fizikai bántalom (mint tegnap Trumpnak a gyomorrontása vagy Selby állítólagos nyaksérülése) ellehetetlenítheti a játékot. De épp ezért nehezebb is kiöregedni belőle, és vannak nagy visszatérések is, mint idén Ronnie O'Sullivané, akinek nem lehet nem szurkolni, vagy Stephen Hendryé, akiről már akkor tudtam, hogy ki, amikor még utáltam a snookert vagy csak aludni tudtam mellette. Utóbbi simán továbbjutott a vébé első körén. A snookerben is, mint az amerikai fociban is, ritkán van olyan, hogy "ráülnek az eredményre" és kivédekezik a meccs végéig. Túl könnyen lehet ahhoz fordítani.

De akármilyen kemény harc is folyik a zöld posztó felett, amikor csak arra várnak, hogy hibázzon a másik, a kötelező udvariasságot betartják, és vesztes meccs esetén is gratulának az ellenfélnek, vagy egy-egy, a vártnál csúnyábbra sikeredett lökés után szinte elnézést kérnek a másiktól, akit nehéz helyzetbe hoztak. A régimódi gentlemanség maradékai.

Aki feladja, az puhány. Ez nem az európai foci agyonfizetett ripacsokkal teli világa (bár itt is hatalmas pénzdíjak vannak), ahol Christiano Ronaldo mellett elmegy három méterre a labda és máris hanyattvágja magát, hogy eljátssza a nagyhalált. Selby akármilyen fájó nyakkal is játszott tegnapelőtt Hawkins ellen, azért az egyik frame-ben, amikor négy snookert kellett volna adnia a frame-győzelemhez, nekiment: nem adta fel, pedig majdnem egy órán keresztül rázták egymás agyát a fennmaradt pár golyóval.

Ezek a randa angolok (kínaiak, ausztrálok, skótok, walesiek, stb.) lám, milyen tökösek is tudnak lenni.

És mint ahogy a színházban is, itt is karakterek vannak, akik között mindenkinek megvan a maga kedvence. Szinte mindegyik játékosnak van beceneve is (sasszem, rakéta, mókamester...), és mikor bevonulnak a mérkőzésre, felkonferálják őket és zenét játszanak alájuk, mint a bokszmérkőzésen.

To win or not to win? John Higgins, 2011 világbajnoka

És dráma akad idén is a Crucible-ben. Hullanak ugyanis a koronás fők, de legalábbis a kiemeltek az első körben. Búcsúzott Ding (gyakorlatilag egy elhibázott lökés miatt), Shaun Murphy, Stephen Lee, Mark Allen, Selby, de még a címvédő Higginsnek is majdnem távoznia kellett a színről jóval a világbajnokság vége előtt. Akik a selejtezőkből jöttek, mintha most nem ijednének meg annyira a ranglistán előttük álló primadonnáktól. És én, aki korábban csak aludtam a meccsek alatt, valamelyik este azon kaptam magam, hogy a kádból kirohanva, egy szál semmiben izgultam végig egy mérkőzés végjátékát. Tegnap pedig a favoritom vergődését látva megettem legalább öt palacsintát és elszívtam fél doboz cigit, olyan zabos voltam.

Persze mi nőből vagyunk (Fánkkal, aki rászoktatott a sportágra), így olyasféle szempontokat is figyelembe veszünk, amit a szokásos férfi nézők például nem. Az egyik az, hogy mi mindenkit sajnálunk. A szívem vérzett szegény Ding Junhui elődöntős vereségekor a China Openen, hiszen ha nyer, akkor a születésnapján játszhatta volna a pontszerző torna döntőjét, ráadásul a saját hazájában. De sajnáltuk Lee-t is, aki az egyik tornán azért esett ki, mert a kritikus lökésnél pont megszólalt egy mobiltelefon. Sajnálunk mi mindenkit.

Ugyanakkor szívesebben szurkolunk a jóképűbb játékosoknak, és fejcsóvával vesszük tudomásul, amikor a szöszi ausztrál, Neil Robertson nem lőtte be a haját zselével és a göndör hullámokkal a fején úgy festett, mint valami puttó. Felszisszenek a vizuális fájdalomtól, ha valamelyik játékos mellényének hátulja olyan lehetetlen sötét rózsaszínű. Bár Matthew Stevens helyes annyira, hogy neki ezt is megbocsássuk. A közönségkedvenc Ronnie O'Sullivant nem lehet nem szeretni, kiváltképp amikor Mr Beant idézve fintorog a sarokban. Ding Junhui, a pókerarc meg április 1-jén született, mégsem ő a sportág bohóca: még ha nyer, akkor sem igen mosolyodik el. A fiatal trónkövetelő Judd Trump lehetne a snooker Johnny Rottenje, aki vagányan, agresszívan játszik, a nyakkendője sem szokványos, ugyanakkor a kemény kis feneke, amikor ráhajol az asztalra... Fánk már egészen profin veszi ki egy-egy hosszabbítós lökésnél, hogy kin milyen fazonú alsónadrág van. Mark Selby ikonikus barna cipőjéről meg már talán értekeztem. Ő a kiköpött arisztokratikus úrigyerek, de bohóckodik és nem akarja magát teljesen komolyan venni. És ott van még a régebben csapkodó, most már szerencsére higgadtabb Maguire, az általam csak "Malackának" hívott Shaun Murphy és a többiek.

Ronnie :-)

Egyszóval a snooker-világbajnokság számunkra olyan, mint egy több hetes nagy színházi előadás. Az ember nem is gondolná, hogy ebben a nagyon angol és eléggé szertartásos sportágban is mennyi feszültség, mennyi küzdelem és dráma tud lenni. Sokszor jóval több is, mint a látványosabb csapatsportágakban.

A függöny felment, ideje elcsendesedni.

(A mérkőzéseket élőben, magyar kommentárral közvetíti az Eurosport és Eurosport 2 csatorna. A torna állása és a következő mérkőzések időpontja itt követhető.)

Tehetségtemetők

Mennek a tévében folyton ezek a tehetségkutató műsorok. A fél ország az első rostán kieső bénázókon röhög, meg azon, hogyan alázza őket a zsűri. Aztán a műsor megy tovább, valaki megnyeri, egy ideig tolják a delikvenst, aztán többnyire megy a lecsóba. Majd jön egy újabb műsor és jönnek mások. Mert mindenki sztár akar lenni és nagy művész.

Ó, hogyne. A témán már az Amadeus nézése közben is vaskosan felkúrtam az agyam. Igen, Mozart zseni volt, tudjuk. Ráfeküdt a biliárdasztalra, kitolt magából egy fél operát, aztán utána jól elhalálozott.

Hát nem tudom. A hozzám közelebb álló zseni már inkább a Bartók Béla, aki ugyan nem volt akkora csodagyerek, rizsporos parókája se volt, csak lejárta a lábát a fonográffal hogy népdalokat kutasson, engem meg első hallomásra kivert a veríték valamelyik zongoraversenye hallatán, pedig teljesen süket vagyok a zenéhez. Bartók is zseni volt, de ahhoz, hogy olyan műveket írjon, amilyeneket, ahhoz az is kellett, hogy fiatalkorában még ő sem találta a saját művészi hangját, és hogy marha sokat dolgozott. Nem csak úgy kipattantak a dolgok a fejéből.

Ez az, amit ezek a tehetségkutatónak csúfolt majomparádék elfelejtenek. Hogy egy-egy nagy életmű nemcsak, sőt, legkevésbé abból áll, hogy valaki előáll a semmiből és lám, akkorát produkál, hogy kiviszi a falat. Minden elismerésem persze azoké, akiknek ez sikerül, de az agyatlan zsenikultusz közepette éppen csak a lényeg marad ki, hogy a tehetség önmagában lófenét nem ér kitartás, alázat, szorgalom, no és persze kudarcok nélkül. Mert azt ritkán emlegetik a nagy bálványimádás közepette, hogy sok, később fényes pályát befutó művész fiatalkorában éppen csak tehetséges volt, de ettől még elég jelentéktelen dolgokat produkált. Ady Endre első két verseskötete még semmi újat nem hozott, a centenárium kapcsán sokat emlegetett Örkény a harmincas években még Márai és Szerb Antal hatása alatt írt igencsak gyengécske prózát, hogy majd (lásd a Lágerek népe) a frontszolgálat és a hadifogság alatt érjen meg benne az igazi író.

Lehet, hogy pályájuk kezdetén még simán elkaszálták volna őket egy tehetségkutatón.

Talán épp a túl korai siker, és nem a kudarcok sorozata az, ami képes derékba törni egy fiatal tehetség pályáját. Azzal ugyanis a tévé előtt kevesen vannak tisztában, hogy a show business az nagyon, nagyon kemény világ. Csak a lámpák fényét látják, a színfalak mögötti küzdelmeket már nem. Láttam már fiatal, tehetséges énekest halálosan berezelni, mert a nyakába varrtak egy komolyabb musicalszerepet és tényleg félt, hogy elég jó-e hozzá és fogja-e bírni.

A művészi alkotások egy részére az átlagember könnyen mondja, hogy "ilyet én is tudnék csinálni". Hogyne. Csak azt nem tudják, hogy nem mindig lehet kirázni rutinból és technikából a dolgot, mert tetszik nem tetszik, a művészeknek a saját érzelmeik is a munkaeszközeik. Kell tudni honnan meríteni és kell tudni hova visszavonulni. Különben felzabálja az ember agyát és lelkét. Főleg az előadóművészetek azok, amik iszonyú könnyen bedarálják az embert.

Mint ahogy ahhoz is hideg fej kell, hogyha az embernek mégis nyakába szakad a siker, tudja helyén kezelni. A 27-esek klubját nem kell senkinek bemutatni. De a divatvilág sem mennyország: a zseniális Alexander McQueen pedig hiába volt már harminc éves kora előtt sikeres, a Givenchy vezető tervezője, negyven évesen véget vetett életének.

A tehetség és a siker kezeléséhez is érettség kell. De ezek a hülye műsorok erről nem szólnak. Megkapják az ismertséget, a marketinget, a lemezt, a házat vagy tudomisén mit...és utána? Vajon tényleg képesek megkapaszkodni a szakmában és hosszú éveken át magukon tartani a figyelmet? Képesek elszállás, önmaguk túlértékelése, vagy épp, végzetes elbizonytalanodás nélkül végigcsinálni?

Na ez itt a kérdés. De azért a szülők egy része zseniális gyereket szeretne, új Mozartot, Steve Jobsot akar nevelni: játék és ovi helyett mindenféle képességfejlesztő izékre küldve a lurkót, és simogatva a buksijukat, hogy milyen okos a gyerek. Csak egyre nem tanítják meg őket:

hogy ennek ellenére fogják kudarcok érni őket.

Hogy hiába a tehetség, még a legnagyobbak keze alól is kikerül sokszor egy-egy szar munka. Hogy lesznek pofáraesések az életben, és hogy a hízelgők nem egyenlők a barátokkal.

Sok gyereket erre nem tanítanak meg: hogy lesznek hullámvölgyek is. De ha viszik valamire, hát pályájuk értékét nem a díjak és egyéb plecsnik fogják igazán megmutatni, hanem az esetleges bukások száma, melyek után képesek voltak talpra állni, tanulni a saját hibáikból és menni tovább.

Mert a tehetség, vagy a marha magas IQ önmagában semmit nem ér, ha nincs mellé meg az alázat és a küzdeni tudás.

Erről kéne inkább szólni a dolgoknak.

A szerző halála - többperces novella

Van ugyebár A színész halála. Később megírták A néző halálát is. De a szerzőé még hátramaradt. Csak részben próbálom az eredetiek szellemét követni. Egyszerűen csak...a Szerző is haljon meg.

A Szerző, amikor szembesült vele, hogy "hát, ez se jött be", egy újabb darabját fogja még a fene enni a fiókban a bemutató esélye nélkül, komótosan cigarettára gyújtott, majd az egyik papírcsomag aljából előkotort egy, a darab írásának idejéből származó, mintegy kabalaként eltett színházjegyet. Precízen darabokra tépte, majd a hamutartóba helyezvén megpróbálta meggyújtani egy öngyújtóval. Mivel a színházjegy önfejű papírfajta, nehezen ég, ezért némi gyufával is alá kellett segíteni, míg végre lángra lobbant a sok cafat. A Szerző ekkor leoltotta a villanyt, és nézte, hogyan ég el a színházjegy. Parázslott még egy darabig és füstölt. Majd fogta és a kihűlt szürke porkupacot beleborította a vécécsészébe. Ha nem lett volna olyan idegállapotban, hogy az idegességtől enni is elfelejtett, akkor most megpróbált volna rá üríteni is egyet, a "szarok rá" jeligével.

De a Szerző nem tudott még rászarni se. Pontosan tudta, hogy nem segít se alkohol, se a pályadíjat szponzoráló gyógyszergyár kiváló, Andaxin márkanevű, szedatív jellegű terméke. Se semmi. A Szerző morog, mert ez se jött össze. A Szerző ilyenkor beteges képzelgéseiben (melyek persze természetesek, hiszen a képzelőerő egyik, ha nem a legfontosabb munkaeszköze) olyan anyának érzi magát, akinek halva születik a gyereke. Persze a darab később is még felsírhat, megszólalhat, mert kicsit másabb fajta mégis, mint a gyerek. Azért ha lehet, még a Szerző életében történjen ez, mert statisztikai esélye elég kicsi annak, hogy majd halála után épp egy felhő szélén ücsörögve nézheti az ősbemutatóra siető embereket. A Szerző most gyászol. Felidézi az alapötlet megfoganásának pillanatait, a tudatot, hogy a darab csak nő és nő benne, alakul. Rosszulléteket is okozott, persze, mint a terhesség: a Szerző álmatlan, megviselt, fáradt és hiába magyarázná másnak hogy milyen érzés, mert egy férfi se tudhatja meg soha igazából, milyen lehet menstruálni.

A Szerző eltemeti magában az elképzeléseit, hogy milyen lett volna a darab, ha színre kerül. Mert színpadi megszólalás nélkül a szöveg halott, élettelen. És szidja magában a csepűrágó népséget és a direktorokat, akikre könyörtelenül rá van utalva.

A Szerző újabb cigarettára gyújt, mert az élet halált okozhat. Már tíz éve hallgatja hogy ilyen jó és olyan tehetséges, satöbbi. De. De mindig ott röhög a sarokban a végén a kaján De. A Szerző fiatal, de öregszik. A halhatatlanságot bullshitnek tartja, és megélhetési éhenhaló, meg nem értett művész sem szeretne lenni.

A Szerző nem tudja nem elterelni a gondolatait arról, hogy hogy azt se tudja, mit rontott el a darabban. Talán mindent. Talán nem. Talán át kéne írnia az egészet és másutt újra próbálkoznia. De a jeligés pályázatoknak ez a hátránya, lám, gondolja. A jelige mögött soha nem tudhatod meg, mi az igazság, mi volt a baj és miért nem te nyertél.

Darabot írni csak annak könnyű, aki dilettáns. Amúgy hosszú és verejtékes munka. Nem egyperces. Ezért is érzi hülyének magát a Szerző, hogy vajon megérte-e annyi energiát beleadni. Hiszen marad a fiókban, talán ítéletnapig. És ilyenkor a Szerző a fejét veri a falba. Lehet, hogy a műve mégiscsak darab szar. Nincs objektív ítélet, és ez a pálya bére, ezt már Arany János is megaszonta.

A Szerző hiú állat. A művészvilágban eleve mindenki halmozottan féltékeny és rosszindulatú a pályatársakkal szemben. És szíve szerint ő is hatalmas bukásokat vizionálna a rivális szerzők előadásainak. De tudja, hogy a negatív energia később visszaszáll küldőjére, úgyhogy inkább tovább őrlődik magában. Főleg olyankor, amikor úgy küldenek vissza egy pályázati munkát, hogy az egyetlen gyűrődést a kéziraton még ő maga okozta, amikor postára adta.

Pedig van, amikor nem tudja megfellebbezni az érzést, hogy amit írt, az jó. De semmit nem ér ez a külvilággal szemben. Pedig a Szerző nem holmi veszedelmes, félőrült művészszörny, inkább jóindulatú és jóhiszemű állat, aki nem szeretné, hogy a Néző előadás után rögtön felvágja az ereit. Nem akar ő megölni senkit, legfeljebb csak tragédiában, de akkor is ejt azért pár könnycseppet a rákban elveszejtett, jobbra érdemes főhősért. De amúgy nevettetni jobban szeret. Csak manapság senki nem ír vígjátékot, mert művészi szempontból sokaknak az "snassz". A szerző meg tenné, csak épp eddig a kutyát nem érdekelte.

A Szerző próbál továbblépni és csak a szépre emlékezni, amikor fél órán keresztül vihogott egyetlen, sebtében kiötölt poénján. Csak a szépre. De a Szerzőnek mégis eszébe jut minden. Főleg olyasmi, amin már nem tud változtatni.

Persze ettől még inkább bűntudata van, és ilyenkor még ostobábbnak érzi magát az egésztől.

A Szerző ilyenkor a színház szempontjából életképtelennek bizonyult darabjával együtt meghal.

De húsvét van. Harmadnapra feltámad. És kezdődik az egész elölről, ítéletnapig.

Tavaszi megdívásodás

Bár a születésnapom csak a hó végén esedékes, de Fánk barátnénim gondolt egyet, és rögtön a második tavaszi napon meglepett egy teljeskörű dívásítással. Én meg rábíztam magam az ízlésére, mert emlékszem, milyenek voltunk, amikor megismerkedtünk az egyetemen. Én már épp kinőttem a "rühös hippi" korszakomból, átlépve egy diszkrét szövetnadrágosba. És Fánk meg bakancsban járt, csuklóján villából hajlított karkötőt, nyakában egy kimustrált merülőforralót hordott. Aztán kinőtte, hastáncolni kezdett, és most meg már pin-up girlöket idéző szexi hajkoronával és tusvonallal hasít, és megtalálta azt az úriembert is (Mr Hadész), aki mindezt értékeli is.

Egyszóval azt mondtam neki, hogy azt csinál a fejemmel amit akar, rábízom magam az ízlésére. És ez pedig éntőlem nagy dolog, mert évek óta nem járok rendes fodrászhoz (legfeljebb csak valamelyik gyorsnyírdában vágatom le a végeket, vagy megkérem Ádyt, hogy húzza le nullásgéppel az egészet a francba, mint tavaly januárban), mert nem merem rábízni a hajamat egy vadidegen ember ízlésére. Mentségemre szolgáljon, hogy az érettségi tablófotózásnál csúnyán befürödtem a sminkessel, aki tetovált szemöldökkel és sötét kontúr+gyöngyház rúzs arcdekorral jelent meg, majd felismerhetetlenre festette az osztályt, és ha a fotós bácsi nincs annyira rám pusztulva, hogy megcsinálja egy másik alkalommal, immáron natúr fejjel a fotóimat, akkor kültelki instant kurvaként maradtam volna meg én is az örökkévalóságnak.

De Fánk nem hibázhat. Kiválasztotta az éppen csak egy kicsit élénkítő, nagyon nem sokkoló hajfestéket, majd "elkapta a fejemet". Mr Hadész egyszer még besurrant a mosdóba, majd elvonult biliárdozni, átadva a terepet a hölgyeknek. Életemben először festették be a hajam rendesen tincsről tincsre, mert én eddig csak türelmetlenül rákúrtam az egész masszát a fejemre és bemasszíroztam. Majd jött a veszedelmes tusvonal, ami még a cukorkaszagú Katy Perryből is dívát csinált az Interview magazinban. A trükk egyszerű, mutatta Fánk, egyszerűen csak le kell maszkolni egy darab celluxszal azt a vonalat, ahová még véletlenül se szeretnénk a tusvonalat elkenni. Majd nekiesett a festék után száradó hajamnak. A Marcel-hullámról, hiába a youtube-os tutorialok tömege, le kellett tennünk, mert még hajsütővassal sem sikeredett összehozni, ezért a sztájlisztom egy egyszerű trükkhöz folyamodott. Tincsenként csigákba feltekerni a hajat, majd hajcsipesszel letűzni. Később eszembe jutott, hogy a Csodálatos Júliában is ugyanígy rakta be a főhősnő a haját, csak ő hullámcsattal tette. Igen, tiszta harmincas évek. Ez is volt részben a cél, mert amúgy is szeretem a korszak stílusát. És mint kiderült, jól is áll.

Amikor Bútorújév alkalmából beszabadultunk egy bevásárlóközpontba, még akkor akadtam rá egy leárazott, Pupa márkájú rúzsra. Jó, jó szép a színe is, bordó matt, na de a neve: Diva's Rouge. Na az akkor ott kellett. Bútorújév, ráadásul épp akkor köszöntött be a Zsúrkocsi éve, ami az én bútorjegyem is. Egy rúzs, ami dívává tesz: ha egyszerű önszuggesztió csak, akkor is megéri.

És lőn. Összeállt a toalettem, Fánk meg elkezdte kattogtatni a fényképezőgépét. És akkor belőlem elbújt tényleg a dáma, a grandiózus nőszemély. Miből lesz a cserebogár, tanúsítják a képek. Hosszú évek pipogyasága, tétlensége, zavarodottság, kudarcok és pluszkilók után teli képpel belevigyorogtam a vakuba. Mindenkiben benne van az istennő, úgy gondolom, csak hozzáállás kérdése. És rengeteg munkáé is persze. Mert ez az esti szeánsz "csak a fejemről" szólt. A felülésekről, a salátaevésről, a tyúkszemtapaszokról nem. Szépnek lenni nagyon nagy munka. És nem, nemcsak adottságok kérdése. Ez munka, vér és veríték. Az is hosszú évekbe telhet, míg valaki rátalál a saját stílusára. És ahhoz a természetes jó ízlésen túl reális önismeret, valamint - horribile dictu - lexikális tudás is kell, hogy az ember biztos érzékkel mozogjon a stílusok között. Tíz évvel ezelőtt rendkívül tudatosan vettem meg az első piros svájcisapkámat, ami azóta szinte a védjegyemmé vált. Nem lett volna az, ami ha nem tudtam volna, hogy marha jól áll a piros, de az is kellett hozzá, hogy be merjem vállalni, mert hányan de hányan hurrognak utánam, hogy Che Guevara, meg kommunista, miegyéb.

A stílus, bizony bátorság kérdése is. Hogy merjél más lenni. Ebben az országban meg különösképpen igaz ez, hiszen itt az a nemzeti sport, hogy folyton leugatjuk a másikat csak azért, mert mi büdös tramplik vagyunk.

Igen, lassan-lassan alakul az én személyiségemmel összhangban lévő stílusom is. És teszek rá, hogy másoknak nem tetszik. Teszek rá, hogy az az elvárás, hogy aki okos az nem szép. És fordítva. Én azt gondolom, hogy attól senki nem lesz zseni, hogy szökőévente mos hajat, és nevetséges bakelitkerettel csúfítja el az arcát. A test a lélek temploma, szól a mondás. És azt bizony karban kell tartani. Annyi de annyi évig nem is fogtam fel ezt. Jól kell kinézni, de úgy, hogy az a jól kinéző valaki is te vagy.

És most, ahogy végignézem a rólam készült képeket, azt mondom, hogy az a 30'-as évekbeli színésznőket idéző hajazattal, a határozott tusvonallal és a dívabordó rúzzsal, ott igenis én vagyok. Az én vagyok. Csak ki kellett hozni belőlem.

Köszönöm, Fánk, hogy ezt kihoztad belőlem.

Nyelvtannáci, menny a francba!

Gondolom, nem csak engem idegesítenek ezek a típusú embertársaink. Akik kéjes élvezettel csapnak le minden elütésre, helyesírási vagy fogalmazási hibára. Minden adandó alkalommal bekommentelnek, hogy ezt és azt javítsák. Persze nemcsak a komoly online újságokba, hanem az egyszerű, mezőszéli kis blogokba is.

Mert ők ilyenkor baromira büszkék magukra. Hogy bár kínkeservvel tudnának összehozni egy épkézláb cikket, vagy hatásos blogposztot, de legalább a helyesírásba bele tudnak kötni. A nyelvtannácik ugyanis ritkán képzett nyelvészek vagy magyartanárok. Nem, a nyelvtannáci többnyire fapados magyar nyelvhasználó, akinek sokszor nincs egyéb szórakozása, nincs különösebb tehetsége, így megpróbál a legegyszerűbb emberi hibákba belekötni. Mert mindenkivel előfordul, hogy pongyolán fogalmaz, vagy eltéveszt egy ly-t. De a nyelvtannáci, az bezzeg soha. Mert ő olyan figyelmes és okos, hogy eszébe se jutna. Elvégre ő nem tudja, hogy milyen "írásban hadarni". Amikor úgy száguldanak az ember gondolatai, hogy győzi kézzel begépelni, és utólag, hiába minden igyekezet, benne-benne marad néhány hiba.

Jó, mondjuk én a másik véglet vagyok, a "korrektorok réme", mert én annyira hadarok írásban, hogy isszonyatos elütéseket hagyok a szövegben, rendre rosszul egyeztetek, vagy a barokkos körmondatból lazán kifelejtem az állítmányt. A vicces ebben pedig az, hogy nekem magyar nyelv és irodalom szakos egyetemi MA diplomám is van. Kemény hármast sikerült is összehoznom a helyesírás kollokviumon. Sajnos én az a fajta írástudó ember vagyok, aki valójában nem tud annyira jól írni. Nem vagyok egy nyelvművész, na. Sokszor minden egyes leírt helyes mondatért keményen meg kell küzdenem.

De a nyelvtannáci többnyire nem fogja fel azt, hogy milyen nehéz olykor egyáltalán, helyesírástól függetlenül írni. Ki a fejünkből. Sokszor a profiknak sem megy könnyen. Órákig tipródnak pár félmondattal. Abban igaza lehet ugyanakkor a hibavadászoknak, hogy fontos a nyelvi igényesség. Nyilván mindenki tudja, hogy nem szabadna helyesírási hibákat halmozni. Tudják. De ha ötször nekiesek a piros ceruzával a korrektúrázás céljából kinyomtatott példánynak, néha akkor is becsúszik egy-egy. Ilyenkor nincs mese, át kell nézetni valaki mással, aki kívülről jobban látja.

De nem egy fontoskodó dugasszal, na azt ne. Még élvezné. És persze rá is érne.

Mert a nyelvtannáci persze ráér. Ő nem folytat olykor drámai küzdelmet minden egyes mondattal. Persze biztos van jó szándékú nyelvtannáci is, aki nem fölényeskedésből csinálja az egészet. És van, akinek nincs más öröme. Lelke rajta. De hogy a rossebb egye meg őket már, amikor az egyesületi levelezőlistán a sok okostóni agyon szekálta a kétnyelvű, vajdasági barátnőmet - aki szerb iskolába járt - a helyesírása miatt. Én viszont kimondottan érdekesnek találom, hogy ő mit hogyan mond másképp. És hogy ő egyszerre a szerbet és a magyart is anyanyelvi szinten beszéli. Csak akkor javítom ki, ha kimondottan kéri.

Igen, egy tanult, komoly embernek azért éppúgy oda kell figyelnie a kifejező, tiszta fogalmazásra és a helyesírásra is, mint arra, hogy milyen tiszta a cipője. De az okoskodó, kötekedő, fölényeskedő kioktatás, amit egyesek művelnek, azért már túlzás. Azzal nem használni akarnak, hanem arra verni a micsodájukat, hogy ők bezzeg nem hibáznak. Nem, a helyesírásuk az oké. Csak épp ha írnak, az van gondolatok híján.

Mennyenek a fenébe.

Örkény István: Lágerek népe

Tudom, hogy nem túl okos dolog a nyomorúságban azzal jönni, hogy másoknak még ennél is rosszabb lehetett, de a hóban trappolva nekem azért az jutott eszembe, hogy Szibériában meg a Don-kanyarnál még ennél is hidegebb lehet és lehetett a háborúban oda jutott szerencsétlen honfitársainknak.

Egy pedagógus vagy lélektanász tudhatja jobban, hogy vajon normális dolog-e egy tizenkét évesnek Bravo meg Popcorn magazin (emlékeztek?) helyett Örkény Egyperces novelláit olvasni, de nekem, nincs mese, ez sikeredett. Bogarásztam a szüleim könyvtárában, annak meg szép sárga volt a borítója és érdekes a címe. Lenyomtam húzóra. Volt egy másik könyvük is, a Lágerek népe, de abba nem mertem beleolvasni, mert féltem, hogy nagyon szomorú lesz és arról szól, hogy a háborúban hogy halnak meg az emberek.

Pedig, most ahogy elolvastam jó sok évvel később végül a könyvet, rájöttem, hogy a könyv nem a szenvedésről és a halálról szól, hanem arról, hogy hogyan lehet túlélni és megmaradni (ép elméjű) embernek. A szerző, amikor a frontra került a kényelmes fővárosi villalakásból, még csak süvölvény író volt és némiképp tapasztalatlan fiatalember. Aztán fél év frontszolgálat, majd négy év hadifogság várt rá. Ez csinált belőle végül igazi írót, áll ez is az 1981-es kiadáshoz fűzött interjúkban, naplójegyzetekben.

Érdekes módon tehát a könyv nem volt lelombozó, inkább tanulságos, mert azt próbálja megragadni Örkény ebben az amúgy 1947-ben megjelent műben, hogy az a rengeteg ember, aki önhibáján kívül a hadifogolytáborokba kényszerült, hogyan próbál meg együtt élni a helyzettel, hogyan alakulnak át otthonról hozott szokásaik, hogyan változnak át valaki mássá, tanulnak meg új mesterségeket, hogyan vetkőzik le más nációk képviselőivel szemben tanúsított előítéleteiket. A könyv bepillantást enged a táborlakók mindennapjaiba, abba, hogy a nagy összezártság miatta az ember soha nem lehet egyedül, abba, hogy a legegyszerűbb fizikai munkákban is hogy tudja megtalálni az élvezetet a nyápic pesti művészember is. Az egész könyv az alkalmazkodás csodájáról szól.

A Lágerek népe mellett a kötet tartalmaz Emlékezők címmel jó pár személyes történetet is. Egykori lágerlakók mesélnek arról, hogy kik voltak odahaza, és hogyan jutottak a frontra. Van köztük egyszerű parasztember, nyilasokkal szimpatizáló munkás és elismert jazzdobos is.

Ez utóbbit muszáj belinkelnem, mert szerintem elég érdekes, ahogy pályája kezdetéről mesél és arról, hogy mit jelentett a hadifogságban, a rossz körülmények között is számára a zene. És az egésznek olyan laza a stílusa, mintha csak félrehívta volna Örkényt a Bubi, hogy "figyi, van egy jó sztorim a hadifogságról, ettől behalsz, haver". Beamter Jenő, alias Bubi amúgy kora egyik kitűnő jazzdobosa volt.

Azt is még érdemes megemlíteni, hogy idén áprilisban lesz Örkény István születésének századik évfordulója. (Májusban meg az Ottlik Gézáé lesz...fú, de utáltam az Iskola a határont, de kisregénye, a Hajnali háztetők szerintem marha jó.)

Selby az otthonomban

Mielőtt még Fánk - ki megfertőztél a snooker iránti rajongásoddal - félreértenél: nem, nem a világelső Mark Selbyről van szó. Bár ha belegondolok...egész csinos a pofikája, szívesen megmutatnám...na de nincs is bélyeggyűjteményem.

Akiről szó van most, az Todd Selby, a világhírű fotós, aki kreatív (foglalkozású) emberek otthonába látogat el és készít képeket az ott lakókról. Vannak köztük zenészek (mint mondjuk az R.E.M. frontembere), írók, mint Tom Wolfe, de rengeteg képzőművész, illusztrátor, galériatulajdonos, divattervező is. Nem mindig a leghíresebbek, de kétségkívül eredeti, alkotó figurák.

Ami Selby fotóit megkülönbözteti az átlagos, magazinszagú enteriőrfotókról, az az intimitás, a személyesség és az apró részletek iránt tanúsított figyelem. Az az érdekes ezekben a képekben, hogy az emberek otthonai hogyan tükrözik az egyéniségüket: azokat, akik ezeket az enteriőröket létrehozták és napi szinten használják.

Sok olyan otthon van, ami nekem már "túl sok", túlságosan olyan, mint egy felturbózott önreklám. (Vagy urambocsá, mint egy szemétdomb.) De van jó pár olyan is, ami egyedi, ugyanakkor mégis természetes, ahol élnek is, és alkotnak; és van, ahol kutya is van, vagy gyerek.

Rengeteg érdekes figurát lehet megismerni ezeken a képeken, akiknek kíváncsi lettem a munkásságára. És persze vannak olyanok, akikre inkább nem. És számos ötletet is lehet mások otthonából "nyúlni", mint például ennél a berlini házaspárnál a színes fürdőszobacsempék mintázata. Lehet véleményt alkotni, hogy melyik otthonban élnék szívesen én is, és melyikben nem.

Magyarországról nézve persze van egy kis "álmodik a nyomor" színezete is a dolognak, hogy írásból vagy grafikából a világ túlsó felén ilyen jól (meg) lehet élni. És persze az ember maga is színesen fantáziál arról, hogyha Selby az ő otthonában landolna a kamerájával, akkor milyen képeket készítene, illetve a végén milyen furcsa, de személyes kérdéseket tenne fel nekem.

Emlékszem, régen én mindig arról ábrándoztam - valljon s mikor leszön jó Budában lakásom - hogy majd régi házban lesz, tele súlyos drapériákkal, süppedős szőnyegekkel és barna fabútorokkal. A dolgok később másként alakultak, bár lehet, hogy egyszer fogok lakni olyan helyen is, de a mostani otthonom a legtökéletesebben megfelel nekem. Mert bár panel, de a kedvenc kerületemben, közel a pályaudvarhoz, a Feneketlen-tóhoz, a Szatyorhoz. A szúette régi bútorok hülyén mutattak volna a betonfalak között, úgyhogy maradt a lapraszerelt, melyből a fehérebb olcsóbb volt, ráadásul tágítja a teret és remek kontrasztot ad a számomra "obligát" piros textilekkel. Szőnyeg az kevés (és folyton csúszkál, pedig van alatta gumi), de van parketta. Van fény, nagy ablakok, minden kézre áll, és az egész vackom valahogy sokkal jobban illik ahhoz, aki mostan vagyok, mint amilyet én régen elképzeltem. Világos, egyszerű, praktikus és tele pirossal, ami energiát ad.

És valahogy Selby fotóinál is rokonszenvesebbek azok a lakások, amik nincsenek telezsúfolva apró tárgyakkal (én az ilyeneket csak magas polcra teszem, mert amilyen kétbalkezes vagyok, csak leverném őket), és a rendetlenség is mérsékelt. Na jó, az íróasztalon megengedett, az más. Az íróasztal nekem mindig több, mint egy odapozícionált Mac, az íróasztal az egyik fő életterem. Érdekes módon mégis, a legnehezebb, legnagyobb kreativitást igénylő dolgaimat mindig csak kint, a konyhaasztal viaszosvásznán sikerül abszolválnom. Biztos a feng shui vagy mifene.

Véghetetlen vitákat lehet majd folytatni, hogy a Selby által fotózott emberek és otthonaik közül melyik a legrokonszenvesebb. Én is kiválasztottam sebtében hármat, amik és akik nekem tetszenek. Két berlini meg egy brooklyni.

Az egyik Malene Barnett, brooklyni textiltervező. Erős színek, tágas tér, világosság és az afrikai gyökereket idéző tárgyak (nekem is ott van a szobámban van a dédanyám tulipános ládája). Valahogy harmonikus az egész.

Angelika Taschen (a kiadó, igen) berlini otthona részben nekem az a piros cipő miatt lett a kedvencem. A hölgyön az a lila izé az kevésbé. De a tulipánok az asztalon, az megint nagyon betalált, ugyanis nekem ez a virág volt az oviban a jelem. Fekete folyosó, design bútorok...van ízlése a hölgynek.

A legutóbbi szívem csücske pedig egy berlini színész pár otthona. Ez egy olyan hely, ahol tényleg igazán élnek, gondoltam, és nemcsak virítanak. Hiszen a falak tele vannak képekkel, az íróasztal feletti meg teleragasztgatva cetlikkel. Itt is tulipán van az asztalon. És ahogy Monika ráül a konyhapultra...azt én is szoktam, és lekopogom, elbír engem. És én is szoktam a gáztűzhellyel meggyújtani a cigarettát. És paraván is van és Thonet szék.

Erről eszembe jutott valami, ezt még muszáj elmesélnem.

Amúgy nekem meg van egy Thonet szék "parafrázisom". Ő a Szék. Sok éve már, hogy megvettem az ikeában, aztán jött velem albérletről albérletre, amíg meg külföldön voltam, addig Fánk szülei "fogadták örökbe" és vigyáztak rá. Utaztam vele villamoson is, nagy tetszést aratva az utazóközönség körében. Hiszen hoztam magammal az ülőhelyet, nem vettem el másét. A Szék vonalvezetése a klasszikus hajlított fabútort idézi, de az anyaga, az műanyag és fűrészpor keveréke. És lángpiros. És darabokból kell összecsavarozni. Egyszer csinálok Róla portréfotót. Amúgy nem túl kényelmes, de ettől még ő a Szék, akinek története van, egyénisége...és szinte személyisége is. Ki tudja, Todd Selbyt egyszer talán érdekelhetné :-)

Being Julia

Úgy volt, hogy múlt hétfőn elmegyek megnézni ezt A hatalom hálójábant, ha már mindenki úgy odavan érte. Hétfő az olcsó nap a Puskinban, akkor csak egy ezres a jegy.

Aztán rájöttem, hogy a Drive-ot nem azért szerettem, mert olyan jó benne Ryan Gosling, hanem mert jó film és kész. És a főhős kissé pszichopata (lásd a liftes jelenet). És jók a vágások, a film tempója, és úgy ahogy van, az egész a székbe szegez.

De másfél órán keresztül megint nézni ennek a Ryan gyereknek a búráját...

Eh, amikor olyan bamba arca van, pedig nemrég találtam egy bájos kis tumblit is, amit az arcockájának szentelnek, kocka szövegek kísértetében. http://programmerryangosling.tumblr.com

Úgyhogy végül nem mentem el. Ha már jóképű(nek tartott) filmszínészt szeretnék nézni, akkor, akkor...akkor...mondjuk inkább a Jeremy Irons.

És azzal szöget ütött a fejembe, hogy még nem láttam a Csodálatos Júliát. Pedig érdekel a harmincas évek, pár nappal később mentem színházba is, ráadásul magyar ember rendezte és fényképezte...hogy is maradhatott ez ki?

Így lett végül politikai thrillerezés helyett egy remek, ráadásul stílusos otthoni estém. Kitöltöttem egy nagy pohár Martinit, rágyújtottam egy szál, szipka nélkül is elegáns és nőies EVE 120-asra, majd elindítottam a felvételt.

A film Somerset Maugham Theatre című regénye alapján készült. A szerző sikeres drámaíró is volt a maga korában, így ismerte a kulisszák mögötti világot. Egy idősödő, ünnepelt színésznőnek viszonya lesz egy hízelkedő hülyegyerekkel, kivirul, majd csalódik és hol is áll bosszút egykori udvarlóján, illetve az ifjú új szerelmén, a törtető kis színésznőcskén, mint saját terepén, a színpadon. Ennyi röviden a történet, de Annette Bening játékát elnézve az jutott eszembe, amit valahol hallottam, miszerint

egy színésznő mindig több, mint egy nő, egy színész mindig kevesebb, mint egy férfi.

Egy ismerősöm el is magyarázta, hogy mit jelent ez mélyebben, de azt sikerült elfelejtenem. Mivel jómagam introvertált alkat vagyok és csak a papír, illetve a billentyűzet fölött érzem igazán otthon magam, ezért számomra örök rejtély, hogy miért áll ki valaki a színpadra játszani egy szerepet. Vagy ahogy az előző bejegyzésemben írtam:

"a színész nevű állatfaj működésével sem voltam/vagyok igen tisztában."

De azért próbálom őket megérteni, lankadatlan.

És azt hiszem, ehhez ez a film is közelebb hozott. Annette Bening szenzációs benne, és még akkor is nagyon szép (minden értelemben) amikor Júlia smink nélkül van. A fenébe, tényleg több valahol, mint egy nő, ezt gondoltam a film nézése közben. Hogy mitől és hogyan, azt nem tudom, de van benne valami.

A férfiak...a férfiak bolondok. Simán az orra köré csavarta még a Jeremy Irons alakította színigazgatót is az a baltaképű, üres cafka. De a bosszú, ahogy Júlia a végén bosszút áll a csaló szeretőjén és a törtető kis ágybetéten...

Ezt csak egy nő értheti meg igazán. Egy nő, akit ejtett pofára férfi, egy nő, akinek esett csorba a hiúságán. Egy nő, akinek tett keresztbe egy lábát széttevő, üres kis cafka. Egy tehetséges, sokat megélt, értelmes nő. Ezt csak egy nő értheti meg. Ezt a Júliát. És ahogy a végén a premierbuli helyett egyszerűen csak beül egy étterembe és a kalóriák miatt eddig nélkülözött kedvenc italát felhajtja. Egymaga. Egy korsó sört. Mert megérdemli.

A simaarcú Gosling gyerek politikai sakkozósdija helyett inkább megnéztem egy Színésznő történetét. Így kellett ezt, azt hiszem. Remek este volt.

Lenni vagy nem lenni a Vígszínházban

Messziről kezdem és hosszan. Az előadás ugyanis a "színház a színházban" toposzt aknázza ki, és én ellenállhatatlan kényszert érzek ahhoz, hogy egy kicsit elemezgessem a saját, a színházművészethez fűződő viszonyomat. Aki az előadásra kíváncsi, az nyugodtan lapozza át a mesélős részeket.

Jó pár éve már, hogy anyukám valóságos örömünnepet ült, amikor nem vettek fel a Színművészetire. Mármint a dramaturg szakra, mert aki ismer, az tudja, hogy nem igazán vagyok az az előadóművész alkat. Utólag én is azt mondom, hogy jól tette - Isten nyugosztalja - Kerényi Feri bácsi, hogy nem engedett tovább a másodrostán, mert írni azt ugyan tudtam igencsak, csak épp két, igen fontos dolog dolog hiányzott ahhoz, hogy méltó legyek a dramaturgi képzésre. A háttérismeretek, és ami talán fontosabb, de minden szakmához éppúgy elengedhetetlen: az alázat. Túl nagy volt az arcom, és kivágtak, mint a ciccet...

A bölcsészkaron landoltam (tudom, facepalm...) amit nagyon szerettem. Annyira, hogy egy évre rá, amikor újra indult dramaturg szak, már be se adtam a jelentkezést. Egyik legjobb barátommal máig vitatkozunk azon, hogy jól tettem-e. Őt ugyanis abban az évben felvették oda, el is végezte. Hogy szerinte megérte-e, arról őt kéne megkérdezni.

De a színházba járás azért maradt. Elég intenzíven. Egy másik nagyon kedves barátom akkor épp a Nemzeti sajtójánál dolgozott és kritikákat is írt, ennélfogva gyakran kaptam üzeneteket tőle, hogy nincs-e kedvem szakmaival (ami akkor csak 500 forint volt szinte mindenhova, de mára már beszigorítottak istenesen) aznap este jönni erre vagy arra. Naná, hogy volt. Ez szoktatott le a kiöltözésről is: abban mentem el este, amit reggel magamra kaptam. Igaz, én egy rövid "mintha kukából öltözködne, tipikus elvont bölcsész hülyep...a" periódust leszámítva farmerban és zakóban jártam órákra, így annyira nem néztem ki slamposan.

Bánom, hogy nem őriztem meg a jegyeket, de bizisten, hogy abban a pár évben rengeteg előadást láttam, a POSZT az meg külön ünnep volt. A barátaim alhattak nálunk, én voltam az idegenvezetőjük és egész nap a városban lógtunk. Főleg kisebb, OFF programos előadásokra jártunk, vizsgaelőadásokra, ahol lehetett "totózni", hogy ki az aki nagyon tehetséges és tutira viszi majd valamire, és néha sikeresen belógtunk a versenyprogramra is, mint potyázók. Volt, hogy a Bodolay, a kecskeméti színház akkori igazgatója utasította a jegyszedő néniket, hogy engedjék a potyázókat leülni a lépcsőre.

Volt olyan előadás, amit háromszor is láttam. Képben voltam a rendezőkkel, az irányzatokkal, a pletykákkal. Főleg a barátaim révén, de egyszer majdnem beiratkoztam én magam is egy színikritikusképző műhelybe. Szerencsére csak majdnem, mert akkor már bennem motoszkált az a valami, hogy hiába vagyok képben viszonylag "a szakmát" illetően, sok előadásra csak azért mentem el a barátaimmal, "hogy elmenjek". De nem mindig élveztem őket. Sokszor nem.

Hogy kilyukadjak a végére: elfelejtettem élvezni a színházat. Túlságosan hozzáértő szemmel akartam látni, miközben csak egy egyszerű néző voltam. Tisztességes színikritikát azóta se tudnék írni. Valahogy nem megy. Darabot elemezni az más, azt szeretem, amikor egy-egy félmondaton nyammogok, hogy megléte miért fontos a darab egésze szempontjából. Tanultam is az egyetemen, meg szerettem is darabot elemezni a Tarján Tamás óráján nagyon. Olyan az, mint egy logikai játék. Szinte egészen.

De az előadás...az valahogy túl "szerves". És összetett. És a színész nevű állatfaj működésével sem voltam/vagyok igen tisztában.

Az egész színházbajárásból lassan de biztosan kezdett elegem lenni. Aztán életemben először otthagytam egy előadást és elaludtam egy másikon. Majd utána szinte egyáltalán nem mentem évekig színházba.

Utána évekig szinte semmi. Nem érdekelt egyáltalán. Túladagoltam magam. Már a színház gondolatától is émelyegtem. Viszont sokat jártam hangversenyre, tehát mégsem barbárosodtam el.

És aztán adódott egy lehetőség, hogy csináljak egy amatőr színielőadást az egyesületi táborban, tavaly szeptemberben. Persze csak hiúságból vállaltam el, hogy én, akit anno majdnem felvettek a Színműre, én, aki elvileg annyira értek a színházhoz...na majd én megmutatom ezeknek. Megírtam egy vicces kis darabot, összeszedtem az egyesületből a szereplőket, majd a rendező tisztségénél fogván könyörögtem nekik, hogy jöjjenek be próbára (többnyire nem jöttek, vagy ha jöttek akkor meg az derült ki, hogy én nem tudok rendezni). És játszottam is benne, hogy magamat (ne) rendezhessem.

És az a pár hétnyi marhulás, az előadás előtti izgalmak, a próbák, a veszekedések azokkal a k.... végszavakkal, a jelmezek összevadászása, a röhögések...ez az egész visszaadta a kedvem a színházhoz. Tudniillik rájöttem, hogy a francba a szakmaisággal, ez az egész csak és mindenekelőtt

játék.

Azt hiszem, hogy azért élvezem mostanában a színházba járást, mert visszanyertem azt a "naiv" hozzáállást, amikor már nem a szakmai izéket nézem előadás közben, hanem el tudok merülni az egészben. Nincsenek prekoncepcióim. Azért vettem meg rá a jegyet, mert érdekelt a darab és mert valamennyire jó színháznak tartom a helyet, ahol játsszák. A jóhiszeműségemet nyertem vissza a kritikus hozzáállás ellenében. Ettől persze lehet, hogy látok majd olyan darabot is, ami rossz, urambocsá ott is hagyom, de megpróbálok nem így hozzáállni. Hanem csak azt nézem, hogy az előadás hogyan hat rám.

Ráadásul valami különös véletlen folytán a Vígszínházat eleddig teljesen elkerültem. A Pestiben voltam, de abban a Szent István körúti híres épületben az évek alatt még soha. Pedig bizonyos értelemben véve számomra a Víg "A Színház". A Molnár-ősbemutatókkal, a Taifun 1909-es előadásával, ahol a Lenni vagy nem lennit is író Lengyel Menyhért elindult a világhír felé (a Ninocska forgatókönyvéért később Oscarra is jelölték). Örkény darabjai, Presserék, A padlás...a több mint ezer fős, hatalmas nézőtér...

És eddig a Víg kimaradt valamiért. Nemcsak a hidegtől remegő lábakkal mentem szerdán a Szent István körúton. Izgultam kicsit. Hogy milyen lesz "A Víg".

Lelövöm a poént. Az előadás jó volt. Nagyon jó. Régen, egyetemista koromban viszonylag sok, kamaraszínházba meg lyuknyi játszóhelyekre méretezett előadást láttam. Most, öregebb fejjel értékelni tudom a nagyszínpadot is. Az valahogy egészen más.

Az előadás nem az a típus volt, ami örökre megváltoztat az emberben valamit. De jópofa volt és működött. Álljon itt egy mondatban a darab cselekménye.

Néhány varsói színész elkapja a helyi Gestapo tökét.

A művet eredetileg forgatókönyvnek írta meg Lengyel Menyhért a '40-es évek elején, és ezt írták át később színpadra. Lengyel színészek a náci megszállás küszöbén egy Gestaporól szóló darabot próbálnak. De bevonulnak a nácik, és innentől az lesz a tét, hogy vajon az igazi Gestapo tisztjeit, akik az ellenálló lengyeleket likvidálni akarják, őket hogyan tudják megtéveszteni ezek a csepűrágók. Van szépséges primadonna (Hegyi Barbara) és rettenetesen hiú "nagy és tragikus" férfiszínész (Lukács Sándor) meg komplexusos kollégája, aki aggódik a hiteles Hitler-alakítása miatt (Fesztbaum Béla). És van besúgó professzor (Mészáros Máté) akit sikerül eltenni láb alól, csak aztán győzzék újra életre kelteni.

Mivel vígjátékról van szó, ezért nagyon aggódni nem kell a hőseinkért. A darab is inkább valami kedves tanmese a színészi hivatásról, a közmondásos hiúságukról, a folytonos szerepjátszásról, no és persze arról, hogy még a legszorongatottabb, életveszélyes körülmények közepette is mikre képes a jó értelemben vett játék. Hogy milyen jó érzés a félelmetes gonosztevőket kinevetni. A poénok egy jó része Hitleren csattan, Fesztbaum meg egészen zseniális, ahogyan játszik.

Hogy merjünk pofájába röhögni a rémnek, valami ilyesmiről szól a darab.

Az elmúlt időszakban többször is álmodtam haláltáborokkal, talán ezért is jó, hogy épp ezt az előadást néztem meg.

Az év leghidegebb napjai ezek, a szünetben meg majdhogynem mint a didergő verebek, úgy húzódtunk össze mi, dohányosok az egyik szegletben, de legalább lehetett beszélgetni vadidegenekkel az előadásról. Meg a hidegről. És kábé 80%-os házzal ment aznap este a darab a nagyszínpadon.

Lehet hideg, lehetnek nácik, lebombázhatják az épületet, mint 1945-ben, de ennek az estének a tanulsága annyi maradt, hogy a színház volt, a színház van, a színház elpusztíthatatlan. Ha az itt a kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, akkor az este válasza kétségkívül az volt:

lenni.

Most már haza lehet menni
mára az előadás ennyi,
pá pá, szevasz, viszlát

Vaderizáció

A minap meséltem a bátyámnak, hogy miről is szólt szeptemberben az a fél órás, "színielőadás jellegű" fél órás bohóckodás, amit az egyesületi táborban rendeztem, a hozzám hasonlóan sajátos elmeállapotú tagtársaim közreműködésével.

- Görög istenek cseszekednek, aztán hirtelen felbukkan Darth Vader.

- Ha Darth Vader van benne, akkor rossz már nem lehet - röhögött a bátyám.

Én is így gondolom. Ezért most az a gondolat foglalkoztat - bár baromira nem lenne szabad ráérnem - hogy vajon a világirodalom nagy alkotásaiba hogyan lehetne utólag beleírni Darth Vadert. Például mielőtt Othello megfojtaná Desdemonát, jön Vader és elviszi a nőcit rabszolgának a Halálcsillagra, Othellot meg lezúzza. Vagy a Háború és béke rövidebb lehetne, hiszen a napóleoni sereg semmit nem érne a fénykard ellen. A világirodalom vaderizációjával olyanokkal is meg lehetne kedveltetni ezeket a kötelező olvasmányként a torkukon letuszkolt műveket, akiknek pedig herótja lenne az olvasástól.

De míg ki nem dolgozom ennek részleteit, jöjjön egy remek klip. Aki tudja, hogy milyen tökös reklámot csináltatott a Volkswagen a tavalyi Super Bowlra, az már most röhög, hogy mit várhat ezúttal, de aki nem látta a tavalyit, annak is muszáj megnéznie ezt. A dallamot tessék figyelni. És ez csak a teaser, az igazi majd február 5-én megy először adásba (amúgy Patriots-49ers döntőt várok).

Cipőpucolás

"Tudod, hogy imádom a fémdobozokat" - azzal leemeltem a polcról egy doboz cipőpasztát. És akkor már tudtam, hogy az esti foglalatosságom az NFL-rájátszás nézése közben a cipőim vaxolása lesz.

Rájuk is fért, bár belegondoltam, hogyha a barátnőm nem áll meg a cipőápolós polcnál, akkor nem hagytam volna-e tovább enyészni piszkosan a lábbelijeim. Mert cipőt pucolni, az olyan "snassz". Az emberek nem szoktak arról beszélni, hogy a cipőjüket pucolják. Vagy a sikeres emberek nem maguk pucolják a cipőjüket. Jó pár éve, emlékszem, milyen naivan csodálkoztam rá a Nemzeti Színház művészbejárójában a cipőpucoló automatára. És Carrie Bradshaw is csak besétál a Manolohoz, megveszi a topánt aztán utána már csak az a dolga, hogy lerúgja magáról, ha szétdobja a lábai; ki tudja, talán a new yorki utcák pormentesebbek, mint egy mikrochip-gyár belső tere.

De a cipőpucolás igenis fontos, ezért nem átallok róla írni akkor is, ha már azon sírok, a körmöm alól sikálva ki keservvel a pasztát, hogy miért nem vettem egy doboz Ultra Dermet is (a melósok legendás kéztisztító kréme). Mert oké, hogy ez a krém állítólag a világ legjobbja és ápol meg minden, de fog is, fogja a kezemet, a szivacsot, a mosdókagylót, a csempét a pólómat és az egész világmindenséget. Közben Brees már a sokadik interceptiont dobja, a szomszéd szobából a kommentátor üvölt, a rossebb enné már meg a 49ers védelmét, közben a fürdőszobaszőnyeg közepén lépni nem tudok a száradó, kenendő meg polírozandó cipőim között, de hiába, szeretem őket, Carrie Bradshaw pedig meg...hatja a Manoloit, hajrá Saints, ezt a kefét meg vagy két évtizede nem mosta senki, az ott a csempén vajon cipőkrém vagy fekete penész, amúgy Mudrica barátnőm szereti a cipőkrém petrolos szagát de ez sajnos úgy tűnik hogy a rothadó pára szaga, na de melyik párat is kell most pucolnom?

Teljes káosz. Pedig a cipő fontos. A cipő ápoltsága még inkább és főként akkor, ha az ember lánya olyan "mutáns" hosszú lábfejekkel van megáldva, hogy már szinte mint Hamupipőke mostohatesója, lenyírná valamelyik lábujját csakhogy végre beleférjen valamelyik kereskedelmi forgalomban kapható topánba.

(Na jó, azért létezik kimondottan nagyméretű női cipőket árusító üzlet is, méretre is sok helyütt készítenek ami jobban meg is éri és jobb minőségűek is a kis szériás, kispari cipők, de bigfootként akkor is meg vagyok fosztva a cipőplázákban való tombolás orgazmikus örömétől. Adams mesternél nem véletlenül a Nagy Válasz a 42. Ha ennél nagyobb a női láb-, vagy konfekcióméreted, akkor mész a lecsóba, a fogyasztóként értéktelen vagy és nem érdemled meg, hogy jól nézhess ki. Még jó, hogy ruhában már visszafogytam a 40-esbe, így csak félig érezhetem magam alsóbbrendűnek.)

Tehát ha az ember nehezen szerzi meg azt, ami van, akkor jobban megbecsüli. Amúgy ez a kis szériás, kézműves jellegű cipők varázsa is. Van benne valami régimódi és értékes, mint az embernek a csináltatott öltönye vagy kosztümje. A ceyloni csecsemőmunkások által rabszolgatempóban eszkábált pár ezer forintos műanyagszörnyek helyett valami mívesebb. Valami, ami ha elszakad, elkopik, akkor megéri megjavíttatni. Illetve meg is lehet javíttatni. Ezek azok, amik miatt most szenvedek, miközben már az orrom hegyén is fekete vax van és közben hallom, a tévéközvetítést, hogy a végén csak kikapott a Saints. De legalább a cipőim megpucoltam.

Azt gondolom többen tudják, hogy ezek a tubusos-szivacsos "gyorsfények" semmit nem érnek, sőt, hosszabb távon inkább ártanak is. A rendes cipőápoló krém az többnyire tégelyes, nem igazán folyékony, hanem sűrű és zsíros. És persze macerás. Apparátus kell hozzá. Mi régi, kimustrált (de egyszerű sörtéjű, nem a mindenféle cakkos) fogkefékkel kenjük fel a pasztát. Majd suvickoljuk rendesen. (De persze miután lepucoltuk a sarat a cipőről!) A fogkefe előnye, hogy a kisebb résekbe is be tudjuk kenni a krémet. Fontos, hogy egyenletes rétegben kenjük fel. Majd hagyjuk beszívódni, addig jöhet a többi. Utána természetes sörtéjű kefével vagy puha ronggyal lehet fényesíteni. Én ennyit tudok, bár sejtem, hogy az igazi profiknak bonyolultabbak a módszereik. A Vámház körúti kis cipőboltban, ahol több pár cipőmet is vettem már, mert valósággal elpusztíthatatlannak bizonyulnak, azt mondják, a legjobb a babakrém. A színezett cipőkrémek amúgy nem színeznek olyan erősen, inkább csak élénkítik a színt, illetve jótékonyan elfedik a kisebb kopásokat. Pontosítanék: a cipő bőrét nem színezik olyan erősen. A fürdőszobám és a kezem állapotára azért komolyabb benyomást tettek.

A szépségért meg kell szenvedni. Cipőpucolás közben szurtos vagyok és roppant alantasnak érzem magam. Na de a csúnya és piszkos lábbeli árulkodik az ember jelleméről. A lakótársam hölgyvendégeiből sokszor csak az előszobában hagyott cipőket látom, és ez alapján próbálok véleményt alkotni róluk stílus, ízlés és szokások tekintetében. Jobban árulkodik rólunk, mint gondolnánk, ezért megéri időt szánni rá még akkor is, ha most kínkeservvel vakarhatom a maradékot a körmöm alól.

2012 elébe

Hogy mit várok az új esztendőtől? Röviden, egyszerűen, ezt:

:-)

A többiről meg hallgatok csendesen. Egyrészt, mert mások nyilván úgyis kinevetnének érte, másrészt meg, ha kimondom, azzal is gyengül a motivációm. Ennek alátámasztásául tessék elolvasni ezt a blogbejegyzést és végignézni a frappáns kis TED előadást.

http://goo.gl/mBKxs

Boldog új évet.

Emlékek az orrban

A házunkban egy nő Avon kozmetikumokkal dílerkedik és kitett néhány katalógust a lépcsőházba, hogy lehet rendelni, ha valami megtetszik. Rögtön lecsaptam az egyikre, tudniillik anyukám vagy tíz évig" avonozott" hasonlóképpen. Nem kereste vele magát szennyesre, de ami nekünk kellett, az pont kijött a haszonból, így aztán szinte minden piperénk avonos volt. Nem is voltak rosszak, és én imádtam, amikor mindig megjött a nagy doboz és lehetett szortírozni a termékeket kis csomagokba a rendelő barátnőknek és kollégáknak. És jöttek termékminták is, lehetett szagolgatni meg a kis rúzsokat magamra kenegetni.

És persze imádtam lapozgatni a katalógusokat is. Tudniillik van bennük valami, ami ennek a bejegyzés megírására ihletett, az

illatosított oldal.

Hogy hozzádörzsölöd a kezed és akkor érzed a termék illatát. A mostani katalógusban amúgy annyi ilyen oldal van, hogy szinte minden ujjam más illatú. És volt köztük egy, amit megdörzsöltem és mintha valami hülye szer (hümm, zöld és füstöljük...) hatása lett volna, egy másodperc töredékére nem itt voltam egy fővárosi panelban huszonsok évesen, hanem 18 éves voltam, tavasz volt és épp valami diákönkormányzati vezetőképzőn ülök egy külvárosi kollégiumban. Akkortájt kaptam az egyik avonos parfümből dezodort, és mintha annak az illata nyomott volna élethosszig látszó/szagló pecsétet arra az időszakra. A dezodor hamar kifogyott, de én épp ezért, mert egy adott időszakra olyan jól emlékeztetett, őrizgettem. Mígnem egyszer anyám kidobta.

Akkor nagyon fájlaltam, hogy ezt az aeroszolos "időgépet" egyszerűen csak kihajította a kukába. De kiderült, hogy a parfüm azóta is gyártósoron van.

És talán az sem véletlen, hogy Proust híres gondolatfolyamát is épp egy süti megízlelése indítja el. Tudósok szerint a szaglás és az emlékezés nagyon is összefügg, ezért is nem véletlen, hogy egy-egy illatról sokszor jobban és teljesebben ugrik be egy teljes emlékkép, mint mondjuk egy fotóról. Tényleg mintha akkor és ott abban a régi valóságban lennék, amikor azt a parfümöt megszagolom.

Úgyhogy okultam a dezodor kidobásából, és a jelenlegi piperesarkomban a kozmetikumoknak legalább a fele lejárt szavatosságú, amit csak azért nem akarok kidobni, mert annyira emlékeztet valamikorra, valamire, vagy valakire. Bár ismeretes, hogy a parfümök megromlanak, bomlásnak indul az illatanyag, de azért töredékeiben még az öt éve lejárt parfümöm igenis hogy emlékeztet arra az időszakra, amikor azt kaptam.

És az is borzasztó érdekes élmény, amikor egy hétköznapi bevásárlás során az orrom belekap egy illatba és egy pillanat alatt beugrik a gyermekkor, a nagynéném háza és az olcsó, vadrózsa illatú légfrissítő. Mindabból már semmi sincs meg, csak a fejemben az illat emléke. Vagy mint a minap, amikor vágtáztam fel az Örkény erkélyére és egy pillanatra beugrott az agyamba, hogy "hümm, színházszag"... és egy másodpercre máris 14 éves voltam, a Pécsi Nemzeti Színház karzatán, zsebemben az iskolai színházbérlettel és néztük a Rómeó és Júliát. Biztos a kárpitozott falak. Vagy ki tudja.

Az agyunk eme furcsa belső drótozása persze kellemetlen is lehet, amikor az ember egy olyan férfiillatba szalad bele, amit inkább szeretne elfelejteni. És akkor a sok emlék közül az is lehet, hogy a kellemetlenek jönnek elő. Ilyenkor az ember örülhet annak is, amin máskor annyit bosszankodik, hogy a parfümmárkák is folyamatosan változnak és ki-kikerül egy-egy kompozíció a forgalomból. Legalább nincs több pasi, aki viselje azt. Alapesetben meg persze dühöng, amikor rákap végre egy illatra, amiről úgy érzi, hogy hozzá illik, hogy "az az övé", aztán meg elég egy gyártói döntés, és kereshet magának másikat.

Én közben meg még mindig a kezemet szagolgatom, pedig a szaglás egy idő után fárad. Folyamatosan 18 éves akarok lenni, nézve bizakodva a jövőbe (okkal, hiszen el is értem mindent, amit szerettem volna), fiatalon, vékonyan, tavasszal... És aztán az orrom tényleg elfárad, és rájövök, hogy az az illat nem is illett igazán énhozzám mert túl édeskés és virágos volt, nekem pedig a fanyarabb kompozíciók álltak már akkor is jobban.

Megérkezett Esti Kornél

Kategóriák: termékminta

Napi agyérgörcsöm legújabb témájára a sarki vegyesboltban bukkantam. "Esti Kornél" fantázianevű, 30%-os alkoholtartalmú mézes barack szeszesital.

Érdekes viszony fűz a Kornél névhez amúgy, mert volt egy rokonunk, akit ugyanígy hívtak. Apukám unokatestvérének volt a férje, és emlékeznem kéne rá még a gyerekkori disznóvágásokról. De nem jut eszembe róla semmi, csak az, hogy később mesélte a felesége, Margit, aki az én igazi, "flúgos nagynénim" volt (egy kisváros postáskisasszonya aki mindenkivel jóban volt és nyugdíjasként olcsó társasutakon bebuszozta fél Európát), mikor 16 éves voltam és megkínált, máig emlékszem, kék Helikonnal a konyhája Zengőre néző erkélyén, hogy hát

a Kornél bácsi, az menthetetlen alkoholista volt. És úgy halt meg, hogy felkötötte magát.

Én akkortájt már magyar szakra készültem, jobban tudtam az anyagot a tanárnál és amikor pont az Esti Kornélról írtunk röpdogát, én nem a tankönyvet idéztem, hanem Szegedy-Maszáknak az Alföldben közölt tanulmányát.

Szó se róla, nagyon találó kis novellák azok, amiket Kosztolányi írt, de ez az "estikornélizmus" azért szerintem már kezd közröhej kategóriába átmenni és ez a szeszesital már épp azt a szellemi moagasságot ostromolja, miről úgy száz éve épp a jó Dezső tudósított, aki egy hentesbolt kirakatában meglátott

egy disznózsírból faragott Petőfi-szobrot.

Így termeli újra a hülyeség önmagát, no, szegény Desirének meg visszanyalt a fagyi.

Bár arra azért kíváncsi lennék, hogy a név alapján ki fogja ezt megvenni és ezzel italozni. Költői a kérdés persze, hogy fokozzuk a képzavart, nyilván a félhülye bölcsészek tömegei a célcsoport (van belőle bőven, biztos kiszámolták, megéri). Még gyorsan piacra dobják, mielőtt a kormány beszűkíti az egyetemi keretszámokat. Érthető, végülis.

(Én meg rejtegetem a diplomámat.)

És ha berúgni támad kedvem, hát előkapom a szekrényből a hazait, amibe a cefrét én szedtem a saját kezemmel a Zengő lábánál, és arra gondolok, hogy Kornél bácsi sem adta lejjebb az igazi arcottépő házi vegyes pálinkánál és nem holmi mézes barackkal rövidítette meg szomorú életét.

Erlend Loe Budapesten

Kategóriák: szemle

Ritkán szoktam könyvbemutatókra és író-olvasó találkozókra járni egyrészt mert nem olvasok annyit, másrészt mert kevés szerző tud igazi rajongást kiváltani belőlem (vagy ha igen, akkor az illető meglehetősen halott mint mondjuk Karinthy Frigyes vagy újabban Füst Milán), vagy negatív tapasztalataim voltak kortárs írók személyével kapcsolatban. Egyszóval inkább kerülni szoktam az efféle eseményeket.

De Erlend Loe azért valahogy más. Nemcsak azért, mert ő norvég és jó messziről jött, hanem mert vagy öt-hat éve imádom a regényeit és most sikeresen megfertőztem egyik barátnőmet is. A Naiv.Szuper című regénye nagy hatással volt rám, mint sok más huszonévesre is, aki olvasta. És már akkor megegyeztem a furcsa nevét és hogy norvég. Aztán jött a Doppler és én megint csak a fejemet csóváltam, hogy egészen Skandináviáig kell menni egy hochértelmiségi allűröktől mentes, mai, humoros, társadalomkritikát is tartalmazó, közérthető, tökös, pasis regényért?

Mert Loe egyszerűen ír, de tökösen. És meg lehet tanulni egy kicsit tőle "pasiul". A másik ilyen író számomra Nick Hornby és a beszélgetésen említette is a kérdező Karafiáth Orsi (aki elég érdekes jelenség, de szerintem igenis szerethető módon) a párhuzamot a két szerző között.

Mégis, amikor itt volt pár méterre csak tőlem ez a Loe (néma az e a végén), az új könyve magyarországi bemutatóján, nem volt semmi "hűha" meg "itt a nagy író" élményem. A beszélgetésen Orsi érdekes volt, csacsogott, Loe meg mosolygott és válaszolgatott a maga visszafogottan szellemes módján. Elmondta, hogy a regényeiben nyilván nagyon kevés az önéletrajzi elem, még talán Naiv.Szuper főhősével azonosult valamennyire; megtudtuk, hogy a polgári katonai szolgálatát egy színházban töltötte, ahol rájött, hogy a színészet számára rémes egy hivatás, de írni azt meg tud; megtudtuk, hogy odakint már megjelent a legeslegújabb könyve ami egy középkorú fickóról szól aki elveszíti a munkáját és kénytelen albérlőket fogadni, akik közül az egyik egy nagyon fontos ember lesz. Kiderült az is, hogy már kétszer volt Magyarországon nyaralni a családjával és hogy 3 gyerkőce van.

Tehát érdekes volt, de valahol meg semmi falrengető, hiszen nem az írónak kell érdekesnek lennie, hanem a könyveinek. És akármennyire is szeretem a műveit, nekem valahogy ez a dedikálós dolog nem ment. Nem igazán hiszek én ennek a pár tollvonásnak az erejében.

Az efféle bibliofíliáról amúgy épp pár éve szoktam le. Minden áron kellett nekem Karinthy Frigyes verseinek a kiadása. Bele is botlottam az Üzenet a palackban sorszámozott első kiadásába egy antikváriumban. 4 ezer forintért. Akkor volt a születésnapom, talán bele is fért volna, de akkor eszembe jutott, hogy maga Frigyes még a saját műveinek kiadásait se tartotta számon otthon a nagy hebehurgyaságban. És egyébként is, enni kell. Úgyhogy inkább megvettem a versek hetvenes évekbeli kiadását hatszáz forintért. Talán Frici se cselekedett volna másképp.

És az autogramkéréstől sem éreztem soha, hogy több lettem volna. Igaz, én amúgy is valahogy könnyebben kezelem ezt a "híres művész" dolgot. A POSZT-okon rendre a színházi szakma nagyjai között nyüzsögtünk és emlékszem, egyik előadáson pont Hámori Gabriella színésznő ült mellettem, Akit tényleg nagyon kedvelek, mert rendkívül tehetséges. Komolyan az egyik legjobb mai színésznőnek tartom. De amikor mellettem ült, csak konstatáltam hogy közelről is épp olyan szép mint színpadon, azzal vállat vontam és néztem tovább az előadást.

Persze azért szép dolog, hogy mások annyira tudnak rajongani írókért, színészekért, satöbbi. Kell is, hiszen a művészállat az egy hiú és érzékeny állat, és szükségük van a rajongásukra. De én inkább csak szelíd tisztelettel viseltetek irántuk és nem azt nézem, hogy élőben milyen jó fej, hanem hogy milyen könyveket ír, hogy játszik a színpadon. Mert van, aki azon kívül nem is igazán izgalmas figura. De ettől még művészként jó lehet.

Erlend Loe élőben nyugodt, szimpatikus fickónak tűnt, de semmi több. A könyvbemutató után a Toldiban vetítették az Észak (Nord) című filmet is, aminek ő írta a forgatókönyvét. A film egy bekattant síbajnokról szól, aki elindul egy motoros szánnal északra, ahol állítólag van egy 4 éves kisfia. És közben sok hó van meg találkozik pár érdekes emberrel. És nagyon norvég az egész. És persze vannak benne vicces jelenetek.

Egyszóval egy érdekes és kellemes estét (és bort és pogácsát persze) köszönhetek a Scolar kiadónak, és végtére is, tömve volt a terem egészen, tehát mindenképpen megérte eljönni, remélem a szerző is jól érezte magát minálunk. És persze Erlend Loe továbbra is nagy kedvencem. De élőben találkozni az egyik kedvenc írómmal nem is olyan nagy katarzis, mint gondoltam.

Hiszen végtére is...írni olyan egyszerű. Csak toll kell hozzá, papír meg némi tehetség. Meg hogy Erlend Loe legyen az ember. Vagy valami hasonló :-)

(És igen, maradok a freeblogon mert ide kötődöm lassan 8 éve. És hűséges és megbocsátó típus vagyok. Persze könnyen beszélek, mert szinte egyáltalán nem blogoltam az elmúlt hónapokban. No de időnként akad fontosabb dolga az embernek...:-)

Megy a tévében a Tour de France

Szerintem a Tour de France közvetítése a második legjobb dolog a nyárban. Az első értelemszerűen a hideg sör (vagy radler...a pécsi bodzás meg a Gösser natur zitrone).

Mondom ezt úgy, hogy még biciklim sincs, csak egy összecsukható rollerem.

De fotelból nézni, ahogy a bringások izzadnak, az más. Az valami igazi klasszikus nyári élmény, amikor az ember paprikást eszik tejfölös ubisalátával, meg utána dinnyét, barackot, aztán beborít egy hideg sört és ledöglik a tévé elé, bealszik, de még épp felébred a befutóra, ahol az ember vadidegen csókáknak szurkol, hogy hazaérjenek a szökevények, meg hogy ki nyerje a sprintbefutót. Ráadásul olyan jó hosszú három hetes a Tour, hogy az ember hozzászokik, főleg ha olyan a munkája, vagy a suli miatt tudja nézni hétköznap is. A biciklisták meg a két kommentátor, Sipi és Knézy (Sipos János és Knézy Jenő) az ember mindennapjainak részévé válik, és a párizsi befutó után az embernek hiányérzete van.

Nekem évek óta a Tour része a nyaraimnak. Egyszer úgy adtam le pár kilót (még középiskolai nagyszünetben), hogy odatoltam a szobabrinyót a tévé elé és minden nap tekertem egy órát a mezőnnyel. Ha hegyre mentek, erősebbre állítottam az ellenállást, ha lejtmenet jött, én is kiengedtem.

Persze szokan ekézik a kerékpársportot, hogy dopping, meg minden, de bocsánat, ha nekem a seggemből is EPO folyna, akkor se tudnám lesprintelni Hushovdot. Azért megizzadnak ezek az emberek azokért a nagy pénzekért, amiket kapnak. Mivel Sipos János anno aktív versenyző is volt, így pontosan tudja közvetíteni a nézők felé, hogy milyen az, amikor az ember hetekig, hónapokig készül a nagy versenyre, aztán elég egy olajfolt vagy egy idióta néző, és oda az egész. Nemcsak ripityára törik, de a lelkében is megszakad valami, amikor bebiceg a kísérőkocsiba és kénytelen hazamenni. Az ilyen drámák, események miatt is érdekes a Tour: nemcsak arról szól a dolog, hogy mennek vagy nem mennek, hanem hogy ki hogyan taktikázik, milyen a csapategység, hogy egy szökésben ki mennyit vezet, satöbbi. A biciklisták nem kerékhajtó gépek.

És mi is levonhatunk a versenyzők viselkedéséből a saját életünkre vonatkozó tanulságokat, például amikor tegnap az amúgy sprinter Hushovd nekiment a hegynek mint az őrült, és bár nem elsőként ért fel, de a lejtmenetben olyan vagányul rongyolt lefelé, hogy beérte az előtte haladó két franciát, aztán le is hajrázta őket. Egyszerűen továbbment, és megnyert egy voltaképpen hegyi szakaszt úgy, hogy a sprinterek többnyire az első dombon meghalnak. Mert egyszerűen tudta, hogy van benne annyi erő, és mert kockáztatni, ment belemenni iszonyatos sebességgel a kanyarokba, aztán elment a franciák mellett, mint a huzat. Teljesen őrült ötletnek tűnt hogy megmássza egymaga a hegyet, de bejött neki. Azt mondta, élete legnagyobb győzelme (úgy, hogy nyert már zöld trikót és ő a világbajnok) Így hát ha tudjuk, hogy erősek vagyunk, akkor szarjuk le hogy mások szerint ez őrültség, és menjünk neki a hegynek, rohanjunk le róla és hagyjuk fakénépnél a bénázókat. A te saját győzelmedért hajtasz, ne sajnáld őket. Főleg ha azok, akiket leelőzöl, franciák ugyebár.

A Tour fejben is verseny. De még az egyszerűbb "vízhordók" egyéniségét is megismeri a néző a három hét alatt. Szívem egyik csücske a mezőny legidősebbje, a 40 éves Jens Voigt, aki nagyokat nem nyert, de ha kell, úgy húzza maga után a mezőnyt, mint traktor az ekevasat. Igazi, derék csapatember. Cavendish meg tényleg remek sprinter, de közben puffog folyamatosan, mint egy elkényeztetett hülyegyerek.

És igen, a nézők szimpátiája is fontos, hiszen a csapatokat olyan cégek finanszírozzák, akik szerint a Tour de France nagyon jó reklám. Persze ettől még az átlagmagyar nem cseréli le az Adriát a kazah sztyeppékre, Asztanára (pedig Vinokurov mekkora versenyző már, sajnáltam hogy feladta...), de soha nem lehet tudni. Pár évvel ezelőtt ha jól emlékszem, az Agritubel csapat főszponzora szarvasmarha etető csöveket forgalmazó cég volt. Ha nekik megérte...

És persze a Tour egyik tanulsága az is, hogy Franciaország gyönyörű, a kisvárosokkal, hegyekkel, völgyekkel, legelőkkel, kertekkel meg a sok chateau-val. Csak épp a franciák undorító görények. Ellenben a baszkok rokonszenvesek. Jó, robbantanak időnként Spanyolországban a függetlenségükért, ami gusztustalan, de egyszer én szeretnék megtanulni baszkul. Az egyetemen majdnem beiratkoztam baszk nyelvórára, de nem találtam meg a termet, inkább bementem örményre, ahol viszont megismertem a Fánkot.

És persze a Tour nem lenne az, ami a magyar kommentátorok nélkül: akik ha kell, egy teljes szakaszt (úgy hat órányi) végigközvetítenek, közben válaszolgatnak a hülyébbnél hülyébb nézői kérdésekre, amiket a facebookra írnak (vagy elegük lesz és nem válaszolnak ötvenedszerre is ugyanarra), folyamatosan szórják az információkat, fordítják az interjúkat, meg időnként rétest is esznek, ha a nézők küldenek nekik a stúdióba.

Szóval lehet, hogy cikinek tűnik ahelyett, hogy fesztiválon, betépve ugrálnánk a porban, inkább a tévé előtt dögleni hétvégén, de sokan vannak ebben az országban, akiknek a Tour de France nézése igenis élmény. Köszönjük Sipiéknek és a versenyzőknek. (És hajrá Hushovd meg hajrá Euskaltel.)

Zenének meg itt a Kraftwerk Vitamin című száma Tour de France albumról. Jól lehet rá spinningelni.

Kedvenc filmjeim top 10

Zöldbab szedése közben minden más fontosabb és azonnali kigondolást igénylő dolog helyett persze ezen járt az agyam. Na mindegy, kell ilyen is, ha másért nem, hát önmagamat emlékeztetni. A sorrend eszembe jutási, nem fontossági.

Wilbur öngyilkos akar lenni. (Wilbur wants to kill himself)
Wilbur egy antiszocális gyökér (persze szexi a maga módján), aki Glasgowban él, és van egy rendes bátyja. Meg van egy orvosa Dr. Horst, akit Mads Mikkelsen alakít. És a végén megtudjuk, miért akart meghalni Wilbur. Visszafogott, kedves dán-skót film.
Simon Mágus (rendezte: Enyedi Ildikó)
Még a gimis médiaszakkör keretein belül láttam, és utána elmentünk egy szakmai beszélgetésre is, ahol egy szakállas, nagyon okos filozófus úriember nagyon elvontakat mondott, erre is emlékszem. Nagyon jó a film zenéje (Bartókot ez a film kedveltette meg velem, a Fából faragott királyfi nyitányával meg a Romániai táncokkal) és Andorai Péter meg Halász Péter a főszereplője. Bibliai történetből indul ki a film ötlete, ami napjaink Párizsában játszódik. Ez olyan "bölcs" film, de nem okoskodó.
Pop, csajok, satöbbi. (High Fidelity)
Aki nem ismeri, ássa el magát. Életemben először völtam egyedül moziban, amikor ezt néztem. Azóta is megvan eme kedves szokásom, mert legalább nem pofázik bele senki és nem akar lesmárolni a legjobb poénoknál. A film jó szakítás előtt/után/helyett.
Szindbád.
Mert alapmű, azért, mert Krúdy azért, mert Latinovits, azért.
Ópium, egy elmebeteg nő naplója (link)
Négyszer néztem meg moziban, mind a négyszer depressziósan. Olyan ez, mint alkohol a nyílt sebre. Még jobban fáj, de legalább kimossa a piszkot. Mostani lelkiállapotomban nem mernék rá beülni, de ettől még fontos darab.
Idétlen időkig (Groundhog Day)
Régi darab, de megunhatatlan. Főhőse egy (minő meglepő) antiszociális gyökér időjós, meg van benne mormota meg egy folyamatosan ismétlődő nap. Rengeteget röhögök rajta.
Elveszett jelentés (Lost in Translation)
Ebben is Bill Murray, hiába. Nem Japán benne az érdekes, hanem hogy semmi nagy dolog nem történik benne de mégsem lehet megunni. És nem tunkolnak a képünkbe erőltetett happy endet.
A John Malkovich menet (Being John Malkovich)
Ótvar beteg film, teljesen abszurd, de éppen ettől zseniális. Spike Jonze 4 president.
Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing)
Még amikor 10 évesen láttam, akkor is szerettem. A minap írtam róla. Jól van összerakva, jó elővenni.
Ádám almái (Adams Aebler)
Ez is egy beteg humorú film, talán épp ezért. Ezt is egyedül néztem moziban és bepisáltam a röhögéstől. Imádom ezeket az eszement skandinávokat.

Érdekes, hogy ezek között akciófilm gyakorlatilag egy sincs, ellenben a fele adaptáció, és ismerem is az alapanyagot, amiből készültek. Ez nekem némiképp szakmai ártalom, de azért is szeretem ezeket a filmeket, mert közben elégedetten bólogatok, hogy milyen jól építkeztek az irodalmi alapanyagból, hogy milyen jól rakták már össze az egészet. És hogy igen, többségében vígjátékok. Az emberek azt hiszik, hogy nevettetni olyan könnyű. Francokat, aki társaságban (alkohol vagy egyéb szerek hatása alatt) vicceseket mond, annak még dunsztja sincs arról, hogy milyen az, amikor hideg fejjel az ember poénokat ír egy műbe. És a humorról se sok fogalma van. A humoristák munkája sokkal keményebb, mint az ember gondolná. És egy jó vígjátékot összerakni nagy munka.

Érdekes továbbá, bár részben véletlen műve, hogy a fenti 1 film közül 2-2-ben szerepel John Cusack, Bill Murray, Mads Mikkelsen és Ulrich Thomsen. Annak ellenére, hogy nem ők a világ legnagyobb színészei, szerintem rendesen végzik a munkájukat. Hogy miért ezek a kedvenceim? Mert egyszerűen jól vannak összerakva, akkor is, ha nem a filmművészet legnagyobb alkotásai. De igenis kiváltanak bennem hatást, idézek belőlük, eszembe jutnak, tanulok belőlük, erőt merítek, satöbbi. Nem bánom, hogy mondjuk az Idétlen időkig nem tocsog a mélységben, mert így is épp eleget mond és ahogy Rilke fogalmazta meg a művészet lényegét: "Változtasd meg élted!", úgy énrám is úgy hatottak, hogy egy kicsit talán kedvem lett megváltoztatni az életemet, pozitív irányba, és azt hiszem, ennél nemesebb célja egy alkotásnak nem lehet. Pussz az alkotóknak.

(Azt azonban csak félve említem, meg, hogy imádom a Jackass-filmeket is - és persze a sorozatot - és vinnyogva szoktam nevetni Johnny Knoxville, Bam Margera, Chris Pontius, Steve-O és a többiek baromságain. Ryan Dunn pedig nyugodjon békében.)

Erlend Loe: Elfújta a nő (Tatt av kvinnen)

Kategóriák: szemle

A szépnevű norvég író egyik könyvével még vagy öt éve találkoztam az Andrássy úti fiókkönyvtárban. Ez volt a Naiv.Szuper., ami egy tipikus, generációnkbéli tengő-lengő 25 éves srácról szól, meg hogy beköltözik a bátyja lakásába, faxolgat a sarkkutató barátjának, meg van egy haverja is aki gyökér és Mensa-tag, aztán összebarátkozik a szomszéd kisgyerekkel meg a végén szerelmes is lesz. Idehaza most adják ki másodszor, és nagyon tetszett, hogy egy ilyen távoli, viking úriember ilyen jól meg tudja ragadni a mai fiatalok életérzését.

Aztán jött tőle a Doppler, ami egy jómódú, családos fickóról szól, akinek miközben a felesége a 3. gyerekét várja, besokall és kiköltözik a városszéli erdőbe és vadembnerkedik, aztán a kisfia is utána megy. Ennek van folytatása is, a Doppler. az utak királya, ami megvan enba-nak de még nem kértem tőle kölcsön, pedig állítólag jó ez is.

Loe írt gyerekkönyveket is, melyeknek hőse egy Kurt nevű targoncás, azok is jópofák.

Úgyhogy amikor megláttam a könyvtár "új beszerzések" polcán az új könyvét, lecsaptam rá azonnal. Pedig a borítója szemkiverő püspöklila. Úgyhogy be is burkoltam újságpapírba, aztán kiolvastam a vonatúton.

Már az elején volt egy balsejtelmem, hogy nem lesz olyan jó, mint a korábbiak, a könyv ugyanis a főhős elbeszélése egy Marianne nevű lánnyal való kapcsolatról. Én meg hát előítéletes vagyok, ugyanis rövid életemben a Marianna név csupa olyan képviselőjével sikerült kapcsolatba kerülnöm, akik mind utálatos véglényeknek bizonyultak. Pl. H (és ide most képzeljünk el egy olyasféle vezetéknevet, amelyet dzsentrik parodisztikus ábrázolásánál szoktak megalkotni) Marianna egy iskolatársam volt, kettővel fölöttem járt. Szőke, behízelgő modorú és sorra nyerte a tanulmányi versenyeket. Ami már önmagában nem jelent jót, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy stréberek, a tantestület díszbarmai ritkán futnak be példás karriert és lesz teljes életük. Ahogy Paul Arden is írta:

"A jó jegyek nem biztosítanak neked izgalmas életet. A képzelőerőd viszont igen."

Paul Ardennek puszi az égbe, én hálistennek csak elemi elsőben egy matek háziversenyt nyertem meg és egy regionális kis bizbaszt angolból, miközben folyamatosan veszekedtem a tanárokkal. És máig nem igazán csípem azokat, akik a csapnivaló személyiségüket tanulmányi versenydíjak, diplomák és nyelvvizsgák gyűjtögetésével próbálják ellensúlyozni.

Amúgy az életem tényleg érdekes, például tegnap megkeresztelték anyukámat fénnyel. Ki akarta a próbálni, de az újonc felszolgáló a törzshelyünkön túl erősen nyomta meg a szifont, így az ital a pohárban lévő málnaszörppel együtt szülőanyám képébe sprickolt. Persze röhögtünk az egészen, mert ahogy Ákos is énekli: "Mindig a fénybe nézz, mert szebbet még soha nem láttál."

Hogy Paul Arden vajon úgy gondolta, hogy a kreatív emberek tényleg izgalmasabb tetteket visznek véghez avagy nem csinálnak annyi érdekeset, csupán meglátják a hétköznapiban is a szórakoztatót, azt nem tudom. De H. Marianna élete biztosan szürkébb mint az enyém. Pár éve, mikor ő már egyetemre járt, én meg még érettségi előtt voltam, összefutottam vele a Bolyai Műhely (afféle országos tehetséggondozó izé, engem az egyik tanárom protezsált be, másokat az OKTV meg a többi hülyeség juttatta oda) egyik fővárosi rendezvényén. Örültem a lehetőségnek, hogy pattoghatok, örültem, hogy a rendezvény helyszínétől két sarokra fogok egyetemre járni (éreztem, hogy felvesznek simán), magam mögött hagyva a putris gimnáziumot. Meg hát...ismerkedni is próbáltam...volna, ha H. Marianna nem akaszkodik a nyakamba, noha míg egy intézmény levegőjét szívta velem, soha nem volt túl jóindulatú irányomba. De itt, ő a vidéki közgáz magológépe lapított mint szar a fűben, azt se tudta mi a BKV, et cetera. És jött utánam mindenhová, örülvén, hogy legalább egy "ismerőst" látott. H. Marianna egy behízelgő modorú, életképtelen buta liba talán ma is.

Az Elfújta a nő hasonló nevű főhősnője szimplán csak egy idegesítő liba, igaz, a főhős is egy mulya seggdugasz, akit kedvem lenne pofán verni, nem egyszer. De ettől még Erlend Loe jó író, és ezt az amúgy sablonos, párkapcsolati huzavonákkal teli kis sztorit úgy írja meg a főhős E/1 elbeszélésében, csakis tőmondatokkal, hogy néha hasamat fogom a röhögéstől. Nem minden párkapcsolat érdekes, sőt, a többség a kívülállóknak unalmas, de pl. Woody Allen a másik, aki érdekessé tette, hogy mégis mit csinált Alvy Singer és Annie Hall miután összejöttek.

Tetszik Loe egyszerű, a hétköznapiságból építkező finom humora. (Fordította: Földényi Júlia)

"Marianne az egyik kocsi alatt észrevesz egy döglött madarat. Egészen kikel magából (jaj szegényke). Megkérdezem tőle, azért borult-e ki, mert a madár döglött, vagy mert döglött és egy kocsi alatt fekszik. Erre érzéketlenséggel vádol. Erősködöm, hogy szerintem is szomorú látvány. Ugyan mit tudsz te arról, hogy milyen madárnak lenni Párizsban? kérdezi (abból indul ki, hogy e téren nem, vagy alig rendelkezem ismeretekkel). Arrogánsnak és kőszívűnek tart. Szerintem viszont ő igazságtalan, és ha már itt tartunk, nem hiszem, hogy a párizsi madarak olyannyira szenvednének. Több millió ember él itt, és kétlem, hogy mindenkinek lenne valakije, akit szerethet. Ennek következtében sokan a madarak felé fordulnak szeretetéhségükkel (a francia kenyeret egyébként is már másnap ki lehet dobni). Marianna befogja a fülét és azt mondja, nem akarja hallani az álokoskodó fecsegésemet. Meg volt rendülve, és legjobb lett volna, ha békén hagyom. Bocsánatot kérek.

Kis idő elteltével Marianne megkérdezni, tényleg azt gondolom-e, hogy a párizsi madarak jól élnek. Igen, tényleg. Azt feleli, ez vigasztalóan hat rá, de azért sajnálja a kocsi alatt heverő döglött madarat. Én is; megegyezünk abban, hogy sajnálunk minden döglött madarat."

Meg van benne a másik csaj, a vulgáris Lollik, aki annyira szeret szarni, hogy csak azért hajlandó egyáltalán enni. Meg a hülye Tor, aki egész nap a sasokat lesi, meg az úszószemüveges Glen, meg a szomszéd Halfred, aki borzalmas filmet kér kölcsön a sógorától. Jópofa, de mégis életszagú karakterek. És persze van közben munkanélküliség is, szülői elvárások és ronda sárga komód, amit még rondább szarszínűre fest át a főhős. Norvégiában is emberek élnek.

A közérzetem sajnos nem lett sokkal jobb a regénytől, mert olvasva is kicsit megterhelő az a sok szócsata meg pálfordulás, amit a főhős meg a nője csinál, ráadásul épp azon korszakomat élem, amikor megpróbálom kiélvezni, hogy nem élek kapcsolatban és a könyv még inkább ezt erősítette meg bennem. Ami azt illeti, jelenlegi érzelmi igényeimet kielégíti az, hogy a szobanövényeimmel beszélgetek.

Nem ez lett hát a kedvencem Norvégia legkedveltebb kortárs írójától, de a bizalmam azért nem rendült meg irányába. És valahol sajnálatos, hogy a kortárs magyar írók még mindig az átkossal meg a harmincas évekkel meg a posztmodernkedő, szanaszét szabdalt cselekményű szarságaikkal (és persze az önsajnálatukkal) vannak elfoglalva ahelyett, hogy olyan történeteket írjanak, ami a mai emberekről szól, a mai fiatalokról függetlenül attól, hogy a cselekmény hol játszódik és hogy a gyagyás férfi karaktert Tornak hívják-e avagy Zsoltnak.

Az Elfújta a nőt, ami amúgy a szerző első regénye (így azért már sok mindent értek) meg is filmesítették (ami állítólag jobb, mint a könyv), illetve Loe írta ennek a filmnek a forgatókönyvét. Le kéne szedni és megnézni. Valaki becsatlakozna egy kis norvégkodáshoz?

samtelen

Utolsó kommentek

Archívum

Linkek

Wise Words

Egyéb